A Világ, mint illúzió?

Írta: Ferencz Mihály

A világ mint illúzió félreértett felfogása – miszerint semmi sem valódi, az emberek csak árnyképek, és minden puszta vetület – nem a bölcsesség csúcsa, hanem gyakran egy mély pszichés zavar spirituális álruhában. A māyā tradicionális fogalma soha nem a valóság tagadását jelentette, hanem annak rámutatását, hogy a látható világ nem végső, nem önálló és nem abszolút. Aki azonban ebből azt a következtetést vonja le, hogy "semmi sem számít", "senki sem létezik valójában", vagy hogy az élet csupán egy álom, amely nem kíván felelősséget, az nem felszabadult, hanem épphogy a zavarodottság csapdájába esett.

Ez a fajta világértelmezés gyakran rezonál deperszonalizációs és derealizációs élményekkel, amikor az egyén elveszíti a kapcsolatot önmagával és a külvilággal. Ilyenkor minden üresnek, távolinak, álomszerűnek tűnik, és ez az élmény – ha nincs integrálva, hanem spirituális igazságként van kikiáltva – könnyen vezet szolipszizmushoz, a valóság kizárólag önmagamként való értelmezéséhez. Ez nem megvilágosodás, hanem befelé fordított pszichózis, amelyből hiányzik az élő kapcsolódás, a másik arcának valósága, és a felelősség a létezésért.A veszély ebben nemcsak intellektuális, hanem etikai is. Aki tagadja a másik valóságát, tagadja a fájdalmát, méltóságát, és a vele szembeni felelősségét is. Így jön létre egy olyan spirituális nihilizmus, ahol nincs bűn, nincs következmény, nincs érték – csak a saját "tudatom" mesterséges oltára, amely köré mindent relativizálni lehet. Ez az ego legutolsó menedéke: amikor már nem birtokolhat hatalmat a világban, akkor tagadni kezdi annak létezését.

Metafizikailag nézve a māyā nem a semmi, hanem a fátyol. Nem azt jelenti, hogy nincs világ, hanem azt, hogy a világ látszata mögött mélyebb rend húzódik. Aki ezt valóban felismeri, az nem veszti el a másik arcának valóságát – ellenkezőleg, mélyebb együttérzéssel fordul felé. A forma nem tűnik el, hanem áttetszővé válik. Az ego nem mindent tagad, hanem megadja magát annak, ami meghaladja. A "semmi sem valódi" kijelentés nem felszabadít, hanem felfüggeszt, lebénít, és végül teljes közönyt szül.Az ilyen nézetek nemhogy nem vezetnek megvilágosodáshoz, de pontosan az ellenkezőjét eredményezik: egy zárt, önreferenciális psziché labirintusát, ahol a tudat éppúgy elzárul, mint a szeretet, az értelem, és minden kapcsolat lehetősége. A valóság nem puszta illúzió, hanem misztérium – és a misztériumhoz nem elég tagadással közeledni, ahhoz alázat, tisztánlátás és megnyílás kell. Ha a világot kizárólag a "kollektív tudat kivetüléseként" értelmezzük, egy újabb redukciós csapdába esünk: az egyetemesen valódi helyébe egy pszichológiai elmélet lép, amely semmivel sem kevésbé mechanikus, mint a materialista világszemlélet, csak épp az anyagot "tudatra" cseréli, és minden létezőt egy mentális mező termékeként kezd kezelni. Ebben az értelmezésben a valóság nem több, mint projekció, hologram, program – vagy még inkább: egy "szoftveres" játszma, ahol az Én, a Másik, az Isten, a természet csupán adatpontok egy algoritmusban. Az ember így saját tudatának börtönébe zárja az egész létezést, miközben azt hiszi, hogy felszabadította.

Ez a típusú gondolkodás – bármennyire spirituálisnak vagy metafizikainak tünteti is fel magát – valójában mélyen anti-metafizikai. Mert a metafizika alapja épp az, hogy van valami, ami önállóan, nem belőlünk eredően, nem a tudatunk függvényeként létezik: az Abszolútum. A kollektív tudat nem végső, hanem részes – nem okozója, hanem tükröződése az isteni princípiumoknak. Amikor Istent is egy ilyen "program" részeként, a tudat "teremtésének" kivetüléseként kezdjük értelmezni, akkor a teremtettet tesszük teremtővé, és a Transzcendenst zárjuk bele az immanensbe – vagyis kifordítjuk az ontológiai rendet. Ez nem felszabaduláshoz, hanem mély hamis identifikációhoz vezet, ahol a véges én válik abszolúttá, és az Isten – ha egyáltalán még megmarad – csak mint szimbólum vagy archetipikus tükörkép szerepel.

Ez a tévképzet paradox módon épp attól tűnik meggyőzőnek, hogy részben igaz: valóban van projekció, valóban van szubjektív értelmezés, valóban nem látjuk "úgy" a világot, ahogy van. De ez a felismerés nem végső, csak kapu – ha ezt abszolutizáljuk, megállítjuk az utat, és a valódi felismerést – a Való megsejtését – torz tükörként kezdjük tisztelni. Az ember, aki azt mondja: "ez csak program", "ez csak illúzió", "ez csak egy közös álom", valójában nem látott túl semmin – csak befelé fordított minden valóságot, és ezzel a legfőbb princípiumokat is eltorzította. A kijózanodás ebből csak akkor történhet meg, ha az ember felismeri: az illúzió nem a világ, hanem az, ahogyan ő maga az igazságot birtokolni akarja. Nem az a probléma, hogy minden kivetítés lenne – hanem az, hogy azt hisszük, a kivetítésen túl nincs semmi. A māyā nem valóságtagadás, hanem fátyol – és a fátyol mögött nem "semmi" van, nem "tudatmező", hanem az, ami öröktől önmaga: a Sat, a Lét. Ennek felismerése nem mentális művelet, nem koncepció, nem "programból való ébredés", hanem teljes egzisztenciális átfordulás: ahol a valóság már nem tőlünk függ, nem projekció, nem konstrukció, hanem abszolút, és mégis irgalmasan jelenvaló. A paradoxon ott oldódik fel, hogy amit leginkább magunknak tulajdonítanánk – a tudatot, az értelmezést, az "én-alkotó" erőt –, arról végül le kell mondani, hogy az nyíljon meg, ami sosem volt "mi", de mégis bennünk és általunk akar felfényleni. Ez a metafizikai alázat az egyetlen kapu a valódi szabadsághoz.