Az Illúzión túli valóságról

Kísérlet egy meditáció élmény leírására szürreális képekben

2013.nov.04.

Írta: Ferencz Mihály

Előszó

E sorok eredendő magját 2013 novemberében vetettem papírra. Egy olyan időszakomban, amikor nem kívül kerestem menedéket, hanem befelé zuhantam, mint csillag a saját gravitációjába. Akkoriban nem irodalmi ambíció vezérelt, és nem is akartam tanítani. Nem rendszerezni, nem meggyőzni, nem filozófiai állásfoglalást tenni. Sokkal inkább egy belső kényszer dolgozott bennem – egyfajta szellemi túlnyomás –, amely utat tört magának a nyelv szűk járatain keresztül.

A meditáció számomra nem technika volt, nem relaxációs gyakorlat, és nem spirituális díszlet. Sokkal inkább szétszerelés. A gondolkodás szöveteinek lebontása. Az identitás falazatának repedezése. Egy olyan belső robbanás, amely után a megszokott valóság struktúrája már nem állt össze ugyanúgy.

Ekkor születtek ezek a képek.

Nem tudatos szimbolika, nem előre megkomponált metaforarendszer, hanem élménylenyomatok. Olyan belső tájak rajzolatai, amelyekhez a hétköznapi nyelv túlságosan tompa eszköznek bizonyult. Ezért vált szükségessé a szürrealitás – mert a tapasztalat maga is az volt. Aki meditáció közben valóban átlép bizonyos határokat, az tudja: az élmény nem lineáris. Nem kronologikus. Nem racionális. Inkább rétegzett, egymásba csúszó dimenziók egymásra vetülése. Fény és sötétség egymásba oldódó paradox játéka. Önmagunk szétbomlása és újrarendeződése.

Ez az esszé nem magyarázni akar. Nem doktrínát közöl. Nem útmutató.

Ez egy lenyomat. Egy belső utazás fragmentált képsora.
Egy kísérlet arra, hogy a kimondhatatlan pereméről visszahozzak valamit – még ha csak töredéket is.

Azóta évek teltek el. A tapasztalat letisztult, sok minden ülepedett. De a 2013-as intenzitás nyers erejét nem kívántam átírni. Meghagytam olyannak, amilyen volt: túlfeszítettnek, túlcsordulónak, képekbe robbanónak. Ha az olvasó nyitott, talán nem a szavakat fogja olvasni, hanem a szavak mögötti rezgést.
Ha pedig nem – az sem baj.

Mert végső soron minden ilyen írás csak egy ujj, amely a Holdra mutat.
És a Holdat úgysem az ujjal látjuk.

Az Illúzión túli valóságról

Mindenki keres valamit.

Van, aki megtalálja az Amritát, és úszkál a spirituális Gangesz folyamában.

De van, aki elveszik és az örök illúzió szarkofágjába zuhan, vagy csak egyszerűen beleveszik a kondicionáltság ködfátyolos rengetegébe, melyet idegenek dobtak a húspiac állatai közé, hogy megtévesszék az eszméikkel és tudományaikkal.

Azt gondolva, talán ez jó mankó lehet, a zimankós, vénséges időkre, amikor már

semmi más nem marad, csak az ideák szemetes kosara.

Aztán a szellemi ásatások során összegyűjtött információk halmaza, mely mézes-mázas nyalóka csillogása megbabonázta elméjét a keresőnek, az inkvizítor kínpadjára juttatja, s görcsös kétségbeesésbe esik jajveszékelve.

Mint a hiénák, úgy vetődnek megannyi dezinformációra a tudásra éhezők, hogy a későbbiekben sorstársaikkal versengjenek.

Szép kis bagázs mondhatom…

Csak néhányan vannak, akik a jelen korban lévő valódi fényt megpillantják, és bele is kapaszkodnak.

Az ilyen ember a sötétségben megragadt fénynyalábot kínkeserves fájdalom közepette sem engedi el. Húscafatokká rongyolódott kezét kénköves könnyével áztatja, s égre meredt szemekkel a megszabadulásra vár.

Igen, elkerülhetetlen a golgotán való sínylődés.

Így a szenvedésre kárhoztatta csatamezőn át érkeztem jó magam is a végső menedékembe, ahol lelkem pitvarába betekinthetek.

Íme halld hát Kereső, a megoldás kulcsát..!

Lótuszvirág kehelyben fészkelődő, s elemekből összetevődő durva anyagi periférikus reluxám bezárom, és társam nincs más, csak a csend…..

A Belső szemlélődés immateriális kamrájában önmarcangoló tükörképem megpillantva, rémületet gerjesztett az asztráltestem burkában. Összezavarodott elmém a szamszkárák várfalát bombázta, nem tudván, hogy kitörve, vagy betörve lelhetem e meg a szabadság kulcsát.

Hirtelen a talpam alatt megnyílt a föld, s vakítóan szikrázó fény tört elő a mélységből ahol szivárványos mákvirág koncentrátum részecskékre robbant szét milliárdnyi gondolat, és forma.

Elmém kényszerzubbonyba burkolt zavarodott hangyabolynak tűnt, ami üvöltő oroszlán módjára zuhant a spirál örvénybe, s mint az alvadt vérnyomás higanygyöngyök arcán peregnek, de kétségbeesésében láthatatlan lábnyomokat követve eltéved a szivárvány híd macskaköves útján.

Az éterikus világmezőn kicsírázott szappanbuborékok pattognak, hogy a tejóceánba merülve ezoterikus indákra kapaszkodva eljussanak a szellemi G-pontba.

De a fonott idegpályákon már összeroskad, és meztelen teste elnyújtózik, kibontakozik a márványlapon, amiben megpillantja bárgyú képét az önmarcangoló duális karakterének.

Kapilláris levitációm az éterikus hullámpályán szattvikus parastigmata gyöngysoros recitálásra gerjeszt a transzcendens mobilitás ultraibolya mezején.

Túllépve a māyān, végtelen sötétségű Űr vesz körül, de a lebegésem nem szűnt meg… Magam vagyok, vagy már magam sem tudom, hogy hol vagyok….

Ipsum periszkópja kristálytiszta kontraszt szűrőjén át egy apró fényességre irányítja figyelmem. Röpke pályámon átsuhanva a folyton távolinak tűnő fényesség kitartásomnak köszönhetően kiteljesedett.

E fényesség aranyragyogása Yama kapuját takargatta, amin a következő felirat szerepelt: "Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!"

Aztán megjelent Káli, állig felfegyerkezve, aki rémisztő külsejével mozdulatlanságra ítélt. Léggyökeret eresztett oszlopszerű tartásom mély kúszónövény módjára hálózta be a stadiális alapot, melyen mereven szemléltem a valóság nem hétköznapi arculatát.

A kapun átengedve cseppfolyóssá válva centripetális erő vette kezdetét, ami a Bindu felé közelítve magával ragadott. A transzcendens Energia hívogató halk kéjmámoros szava lágyan ölelt magához, s feloldódtam Tara Szeretetében.

S a csend... mely addig hangtalan koldusként kuporgott tudatom küszöbén, hirtelen trónra emelkedett, és királyi palástját terítette szét az idegpályák girbegurba labirintusában.
A neuronok szikratánca lassú, ólomnehéz baletté dermedve hullott alá a gerincoszlop csigalépcsőjén, ahol Kundaliní alvó kígyója egyetlen szemrebbenéssel kontinenseket mozdított meg bensőm térképén.

Az elme rozsdás fogaskerekei csikorgó imamalomként őrölték a tegnap maradékát, mígnem a gondolat lisztharmatként lepte be a tudat kristályablakát.
Ekkor a belső horizont kettérepedt, mint túlfeszített dobhártya, s a repedésből nem vér, hanem vakító, tejfehér mantra-szirmok záporoztak alá.

Szívkamráim katakombáiban árnyék-papok celebrálták a kétely fekete miséjét, miközben bordáim rácsozatán zsolozsmázva csúszott végig az idő nyálkás csigatestű perce.
Akaratom szalmaszál-keresztje megroppant a transzcendens gravitáció súlya alatt, s én, mint kifacsart csillagközi citromhéj, csepegtem bele a mindenség savas óceánjába.

A szamszára körhintája rozoga vásári játékként nyikorgott tovább, de már nem ültem rajta – inkább én voltam a tengely, mely körül a fakó paripák tajtékozva forogtak.
Arcukon saját arcvonásaim torz karikatúrája vigyorgott vissza, s fogsoruk között múltbéli fogadalmak csontszilánkjai ropogtak.

Hirtelen a koponya-boltozat kupolája felhasadt, és a tobozmirigy bíbor obeliszkje kilőtt az éter sötétjébe, mint hangtalan rakéta az öröklét indítóállásáról.
A hipofízis harmatcseppjei galaktikus tintapacákká fröccsentek szét, s a tudat pergamenjén újraszabták a létezés kalligráfiáját.

Lebegésem már nem irány volt, hanem állapot; nem mozgás, hanem áttetsző dermedtség.
Mint kifordított kesztyű, úgy mutatta meg magát a valóság belső bélése: varratok, rejtett öltések, isteni szabászolló nyomai.

A Bindu immár nem pontként derengett, hanem fekete napként izzott a nem-lét horizontján.
Fényét nem láttam, hanem voltam.
S e fekete nap gravitációja felszippantotta a maradék identitás-morzsákat, melyek még makacsul kapaszkodtak a név és forma foszladozó zászlajába.

A test márványtömbbé hűlt, mégis lávaként lüktetett benne a névtelen Energia.
Csontjaim orgonasípjaiban kozmikus szél fújt, s gerincem mentén aranyporos villám cikázott, mintha Indra dárdája felejtődött volna bennem.

És akkor –
minden metafora megégett.
Minden szimbólum hamuvá porladt saját jelentésének máglyáján.

Nem maradt Káli, nem maradt Tara, nem maradt kapu és felirat.
Csak a csupasz, színtelen ön reflektív Tudat, mely önnön fényében fürödve nem ismert se kezdetet, se véget.

A pásztázó csontvázam Shakti villanypásztor áramütésétől összerogyott, s porából áttetsző kristályfa sarjadt, melynek ágai nem az ég felé, hanem befelé növekedtek.
Gyökerei a semmibe kapaszkodtak, lombjai a mindenben susogtak...

S ott, ahol egykor kérdés kavargott,
most hangtalan válasz pulzált.

Nem szó...
Nem kép...
Nem élmény...

Hanem az, ami minden élményt megelőz –
és minden illúziót túlél.