Az emberi természet

Írta: Ferencz Mihály

A jóga, az advaita vedānta és a tantra gyakorlatai sokkal mélyebb jelentéstartalmat hordoznak annál, mint hogy pusztán azt céloznák, hogy az ember istenivé váljon. Bár való igaz, hogy a hindu tanításokban gyakran elhangzik: az ember isteni természetű, ez a kijelentés csak a valóság egyik aspektusát tükrözi, és félrevezető lehet, ha nem társul vele a létezés sötétebb, árnyaltabb oldalának belátása. A legmélyebb hagyományok – így például a Śaiva Siddhānta vagy a Trika – nem egy lineáris "istenemberré válás" narratíváját közvetítik, hanem egy sokkal differenciáltabb ontológiai látásmódot, amely szerint az individuum kettős természetű: tudatos (pati) és öntudatlan (paśu) egyaránt. Ez a kettősség nem hiba, hanem a megnyilvánulás struktúrája – a tudat és az energia, a szabadság és a kötöttség együttes játéka.

A Saiva Siddhānta úgy tartja, hogy a lélek nem csupán śiva-svarūpa (isten természetű), hanem egyszerre paśu, azaz kötött, nem-teljes, részleges tudatállapotban létező entitás. Ez az állapot nemcsak "alsóbb szint", hanem éppenséggel a megváltás előfeltétele: csak ami el van takarva, az tárulhat fel. A Trika – különösen Abhinavagupta tanításaiban – ugyanezt mondja más nyelvezettel: minden individuum Śiva, de a tudat önként vállalt feledékenységében él, a māyā fátylán keresztül lát, és így tapasztalja önmagát aśuddha-vidyā (nem-teljes tudás) által meghatározott formában. Az ember tehát isteni, de ez az isteniség nem valami elérendő idealizált forma, hanem valami, amit a tapasztalat mélyrétegeiben fel kell ismerni – nem megszerezni, hanem leleplezni. A valódi praxis nem abban áll, hogy az ember valakivé válik, hanem hogy felismeri: az, aminek hitte magát, soha nem is létezett úgy, ahogy azt gondolta.

A jóga – különösen a Rāja-yoga – ezt a folyamatot a mentális aktivitás (vṛtti) lecsillapításán keresztül közelíti meg: nem hozzáad, hanem lefarag. Az advaita vedānta a neti neti (nem ez, nem ez) metodikáját követi, szisztematikusan tagadva minden azonosulási réteget, míg el nem jut a tiszta tudat, a brahman mozdulatlan, forma nélküli abszolútumához. A tantra viszont nem tagadja a formát – épp ellenkezőleg: bejárja és transzformálja azt. A Trika vagy a Kaula hagyomány nem a világ elutasítását, hanem annak isteni természetének feloldását hirdeti – nem a test ellensége, hanem annak legbensőbb isteni valóságát tárja fel. A gyakorlás nem azért történik, hogy "istenivé váljunk", hanem hogy felismerjük, mi voltunk mindig is az – de elfelejtettük, hogyan érzékeljük.

A felszabadulás – mokṣa vagy śivātva – tehát nem valami jövőbeli állapot elérése, hanem az, amikor a létező visszatér önmaga teljességébe. Ontológiai szempontból ez azt jelenti, hogy az individuum nem válik eggyé az istenivel, hanem mindig is az volt: csak a māyā fátyla miatt tapasztalta önmagát különállóként. A különbség csak az önismeret mértékében van. A metafizikai felszabadulás nem a világ elhagyása, hanem annak isteni arcának felismerése – sarvaṁ khalvidaṁ brahma nem egy absztrakt kijelentés, hanem a tapasztalat legvégső realitása. A tudat nem megy sehova: csak elhárul róla a korlátolt tapasztalás torzító lencséje. Amíg az ember az "isteni természetű vagyok" kijelentését egyfajta spirituális önfényezésként használja, addig még a paśutva állapotában van, vagyis az egó a transzcendencia maszkját ölti magára. A valódi realizáció ott kezdődik, ahol ez a maszk lehullik, és a tudat nem vágyik többé isteni címkékre – csak van, világít, tapasztal, önmagát magán túlra áramoltatja. Ez az állapot nem elérendő cél, hanem az emberi létezés legrejtettebb alapja – olyan, mint a csend a hangok alatt: mindig jelen van, csak figyelni kell rá.