Spirituális eklektika és az ősiség álarca: a tradíció feltalálásának veszélyei

Írta: Ferencz Mihály

Régóta foglalkoztat a gondolat, hogy írjak arról, ami a szívemet nyomja, ami az elmém legmélyebb bugyraiban forr, mint valami lassú, égető láz. Arról szeretnék szólni, ami talán a legfájdalmasabb látványok egyike korunkban: arról, ahogyan az ősi, mélyről fakadó, lényegében kifejezhetetlen spirituális hagyományok a Nyugat mohó kezeiben elsilányulnak, eltorzulnak, és végül felhígulnak.

Ebben az esszében igyekeztem a lehető legközérthetőbb módon megfogalmazni mindazt, ami bennem már hosszú ideje érlelődött: azokat a tapasztalatokat, felismeréseket és kérdéseket, amelyek a spirituális úton való járás során felmerülnek. Nem tudományos tanulmányt írtam, hanem egy őszinte gondolatfolyamot, annak minden szeplőtelenségével és tökéletlenségével együtt. Célom nem az volt, hogy végső válaszokat adjak, hanem hogy párbeszédet nyissak, és talán segítsek másoknak is megfogalmazni azt, amit a szavak gyakran nehezen érnek el: a belső tapasztalat csendes igazságát.

Évtizedeken át tanulmányoztam a szanszkrit nyelvű szövegeket, nem csupán mint filológiai tárgyakat, hanem mint élő, lélegző tanúságtételeket egy olyan világnézetről, amely a létezés legmélyebb kérdéseit járta körül azzal a szenvedéllyel és azzal a precizitással, amely ma szinte elképzelhetetlen. Amikor először olvastam a Védákat, az Upaniṣadokat, a Tantrákat, amikor először éreztem meg azoknak a szótagoknak a rezgését, amelyeket évezredeken át őriztek, megőriztek és átadtak mesterek növendékeknek egy megszakítatlan láncban, akkor megértettem, hogy itt valami olyannal van dolgom, ami túlmutat minden könyvi tudáson, minden intellektuális konstrukción. Ez a tudás nem információ volt, nem adathalmaz, hanem valami élő, pulzáló, ami áthatotta az egész létezést, és ami csak abban a specifikus kontextusban érthető meg, amelyben létrejött. De aztán láttam, hogyan kezdett ez a tudás vándorolni nyugatra, ahogyan a tizenkilencedik század orientalistái elkezdték fordítani ezeket a szövegeket, ahogyan a huszadik század elején a teozófusok elkezdték saját fantáziáikkal feldíszíteni, ahogyan a hatvanas években a hippik elkezdték fogyasztani, mint valami egzotikus drogot, és ahogyan aztán a nyolcvanas, kilencvenes évektől kezdve a spirituális piac üzletemberei elkezdték eladni, csomagolni, marketingelni, mintha valami farmer vagy szimpla könyv reklám lenne. És mindez nem csupán kulturális apropriáció, nem csupán félreértés vagy naivitás, hanem valami sokkal mélyebb és sokkal veszélyesebb: ez a létezés metafizikai alapjainak teljes félreértelmezése, az ontológiai valóság redukálása pszichológiai játékokká, a transzcendens abszolútum lealacsonyítása az ego kielégítésének eszközévé.

Amikor egy hagyományos hindu metafizikai rendszerről beszélünk, akkor olyan struktúráról beszélünk, amely évezredek alatt kristályosodott ki, ahol minden fogalomnak, minden terminusnak, minden gyakorlatnak megvan a maga pontos helye egy koherens egészben. Vegyük például a yoga fogalmát, amelyet Nyugaton ma úgy használnak, mintha valami tornaforma lenne, valami fitness aktivitás, amelyet azért csinálunk, hogy szépek, rugalmasak és egészségesek legyünk, hogy jól érezzük magunkat a testünkben. És persze ezek mind szép célok, semmi bajom velük, de amikor Patañjali a Yoga Sūtrákban a yogáról beszél, akkor ő nem arról beszél, hogy hogyan tudod jobban kinyújtani a combizmaidat vagy hogy hogyan tudod egyensúlyozni a tested az egyik lábadon állva. Ő arról beszél, hogy hogyan lehet megállítani a tudatmódosulásokat, hogyan lehet elérni azt az állapotot, amelyben a szemlélő a saját valódi természetében nyugszik meg, ahol nincs tárgy és nincs alany, ahol megszűnik a világban való lét minden formája, és ami visszamarad, az a tiszta, önmagában létező tudat, amely nem függ semmitől, nem módosul semmivé, és amely maga a létezés alapja. Ez a gyökeres különbség látó. Ez nem fokozat kérdése, nem arról van szó, hogy az egyik sekélyebb, a másik mélyebb, hanem arról van szó, hogy két teljesen különböző dologról beszélünk. Az egyik a test és az elme jólétéről szól, a másik a létezés abszolút alapjának felismeréséről. Az egyik a relatív sík jelenségeihez tartozik, a másik az abszolút valósághoz. És amikor ezeket összekeverjük, amikor a relatív síkon működő technikákat felruházzuk azzal a szentséggel és azzal a mélységgel, ami csak az abszolút síkon értelmezhető, akkor valami nagyon veszélyes történik: létrehozzuk a spirituális egót, amely talán a legnagyobb akadálya annak, hogy valaha is eljussunk az igazi felismeréshez.

Most térjünk át arra, ami Magyarországon történik, mert látjátok, ez nem valami távoli, absztrakt probléma, ami csak könyvekben létezik vagy valahol messze a tengerentúlon. Ez itt van köztünk, ez átszövi a mindennapjainkat, ez formálja azoknak az embereknek az életét, akik őszintén keresnek valamit, akik valóban vágynak arra, hogy megértsék magukat és a világot, de akik sajnos sokszor olyan helyekre tévednek, ahol ezt a vágyukat kihasználják, manipulálják, és végül egy olyan zsákutcába terelik, ahonnan nagyon nehéz kikeveredni. Magyarországon az elmúlt harminc-negyven évben virágzásnak indult egy furcsa jelenség, amely talán a legjobban úgy írható le, mint spirituális szupermarket, ahol mindenki kínálja a saját áruját, mindenki hirdeti, hogy nála van az igazi tudás, az igazi módszer, az igazi megvilágosodás útja, és ahol az emberek vásárolgatnak, kóstolgatnak, próbálgatnak, mintha valami buffet asztalnál állnának, és mintha a spirituális fejlődés olyan lenne, mint amikor különböző ételeket teszünk a tányérunkra. De nézzük meg közelebbről, mi is történik valójában. Találkoztam én számtalan olyan emberrel, aki azt mondja magáról, hogy guru, hogy mester, hogy tanító, és aki azt állítja, hogy ő egy ősi, megszakítatlan guru-parampara, vagyis mestervonal része, amely visszavezethető valamelyik nagy szent alakhoz, Sankarához vagy Ramanudzshához vagy valamelyik másik mahapurusához. És amikor megkérdezed tőlük, hogy pontosan mi is ez a vonal, hogy kik voltak a mostani mesterek ebben a láncban, hogy milyen textuális és történeti bizonyítékok vannak arra, hogy ez a vonal valóban létezik - s ha létezik, valóban ahhoz tartozik e -, akkor homályos válaszokat kapsz. Elkezdenek arról beszélni, hogy a szellemi átadás titokzatos, hogy vannak dolgok, amiket nem lehet bizonyítani, hogy a hit fontosabb mint a tények, és hogy aki kérdez, az még nincs azon a szinten, ahol meg tudná érteni ezeket a magasabb igazságokat.

Látjátok, itt van a csúsztatás, itt van a manipuláció lényege. Egy hagyományos hindu metafizikai hagyományban valóban létezik az a fogalom, hogy vannak olyan tudások, olyan tapasztalatok, olyan realizációk, amelyek túlmutatnak az intellektus határain, amelyek nem fogalmi módon közvetíthetőek, és amelyek csak abban az emberben ébredhetnek fel, aki megfelelően felkészült rájuk. Ez teljesen igaz, és nem vitatom. De ez nem azt jelenti, hogy mindez nem ellenőrizhető, hogy nincsenek objektív kritériumok, hogy ne létezne egy nagyon is konkrét, nagyon is számon kérhető keret, amelyen belül ezek a tapasztalások történnek. Egy igazi guru-parampara nem valami titokzatos, megfoghatatlan dolog, hanem egy nagyon is konkrét, dokumentált, történetileg igazolható mesterek sora, ahol minden mestert az előző mester iniciált, ahol minden mester tanulmányozta ugyanazokat a szövegeket, gyakorolta ugyanazokat a technikákat, és realizálta ugyanazt az igazságot, amit az előző mesterek realizáltak. Amikor valaki azt állítja, hogy ő egy ilyen vonal része, de nem tud semmilyen bizonyítékot felhozni erre, amikor valaki azt mondja, hogy őt asztrálisan iniciálta egy már halott mester, vagy hogy ő egy korábbi életében volt valamelyik nagy szent tanítványa, és ezért most jogosan folytatja ennek a vonalnak a munkáját, akkor ne essetek abba a csapdába, hogy ezt elfogadjátok csak azért, mert spirituálisan hangzik, vagy azért, mert úgy érzitek, hogy kételkedni nem szép dolog. A kételkedés, a kritikai gondolkodás, a valóság és a fantázia megkülönböztetése nem a hit hiánya, hanem a viveka, a megkülönböztető képesség gyakorlása, amely egyébként minden hagyományos hindu szellemi út alapvető követelménye. A Védánta rendszerekben a viveka az első és legfontosabb kvalifikáció, amit egy aspiránsnak meg kell szereznie, mielőtt elkezdené a spirituális utat, és ez a viveka pontosan arról szól, hogy meg tudd különböztetni a valódit a hamistól, az étereit a mulandótól, az igazit a látszattól. És itt jutunk el ahhoz a jelenséghez, amit személyiségkultusznak nevezünk, és amely talán a legveszélyesebb aspektusa ezeknek a modern pszeudo-spirituális mozgalmaknak. Egy hagyományos kontextusban a guru tisztelete, a guru iránti odaadás nagyon is fontos része a szellemi útnak, de ez a tisztelet és ez az odaadás valami egészen más természetű, mint amit ma személyiségkultuszként tapasztalunk. Egy hagyományos guru nem a saját személyiségét helyezi előtérbe, nem a saját karizmatikus kisugárzásával, nem a saját különlegességével hívja fel magára a figyelmet, hanem azzal a tudással, azzal a tapasztalással, azzal a realizációval, amit ő maga testesít meg, és amit tovább tud adni a tanítványainak. A guru nem azt mondja, hogy én különleges vagyok, csak egy eszköz vagyok, egy csatorna s imádjatok engem, hanem azt mondja, hogy az igazság különleges, az igazság a legfontosabb, amelyen keresztül a tiszta tanítás eljuthat hozzátok.

De nézzük meg, mi történik a modern szektás csoportosulásokban Magyarországon és máshol is. Ott a központi figura, az úgynevezett mester vagy guru körül épül fel minden. Az ő személye lesz a legfontosabb, az ő szavai lesznek az abszolút igazság, az ő döntései lesznek megkérdőjelezhetetlenek, és aki kételkedik benne, aki kérdez, aki nem fogad el vakon mindent, amit mond, azt árulónak, lázadónak, vagy még rosszabb esetben démonikusnak nyilvánítják, és kiközösítik a közösségből. Ez már nem spirituális vezetés, ez már pszichológiai manipuláció, és pontosan azokat a technikákat használja, amelyeket a kultúrakutatók és pszichológusok évtizedek óta tanulmányoznak a destruktív kultuszok működésével kapcsolatban.

Emlékszem egy esetre, amikor találkoztam egy fiatal nővel, aki teljesen ki volt égve, teljesen összetörve, miután éveket töltött egy olyan közösségben, amely állítólag egy ősi jóga hagyományt képviselt. Elmesélte, hogy amikor először csatlakozott ehhez a csoporthoz, mindent csodálatosnak talált, minden tele volt fénnyel, szeretettel, békével, és úgy érezte, hogy végre megtalálta azt a helyet, ahova tartozik. A vezető, akit mindenki gurudzsinak szólított, rendkívül karizmatikus volt, lenyűgöző tudással rendelkezett, és olyan módon tudott beszélni a spirituális dolgokról, hogy az ember szinte látta, érezte azokat a magasabb világokat, amelyekről beszélt. Fokozatosan azonban elkezdtek megjelenni olyan jelek, amelyek nyugtalanítóak voltak. A gurudzsi elkezdett egyre több pénzt kérni, elkezdett egyre több időt követelni, elkezdett egyre inkább beleszólni a tanítványai magánéletébe, hogy kiket kell kerülniük, kinek ne higgyenek, mit olvassanak, mit ne, sőt még azt is megmondta néhány tanítványának, hogy kit vegyenek fel, vagy éppen szakítsanak fel. Ez a lány eleinte azt gondolta, hogy ez mind a spirituális fejlődése része, hogy a gurudzsi jobban látja, mi a jó neki, mint ő maga, és hogy ha teljesen átadja magát, akkor majd elérhet egy olyan állapotot, amit egyedül soha nem érhetett volna el. De aztán elkezdte érezni, hogy valami nagyon nincs rendben, hogy ez már nem szellemi vezetés, hanem kontroll, hogy ez már nem segítség, hanem manipuláció, és amikor végül fel merte vetni, hogy talán nem minden van rendben a közösségben, akkor olyan támadás érte a többi tanítványtól és magától a gurudzsi-től, olyan lelki terrort kellett elszenvednie, hogy majdnem összeroppant. Azt mondták neki, hogy az egója lázad, hogy a karmája tisztul, és ezért érzi ezt a nehézséget, hogy ez mind a megtisztulási folyamat része, és hogy ha most otthagyja a közösséget, akkor sok-sok életre visszaveti a fejlődését, és ki tudja, milyen borzalmas sorsra jut majd.

És tudnotok kell, hogy ez nem egyedi eset, ez nem valami ritka kivétel, hanem ez egy nagyon is általános minta, amely számtalan úgynevezett spirituális közösségben megfigyelhető. Ezek a közösségek tudatosan használják a félelem eszközét, tudatosan használják a karma tanítását, a reinkarnáció tanítását, és más mélyről jövő spirituális koncepciókat arra, hogy az embereket függő helyzetben tartsák, hogy megakadályozzák őket abban, hogy távozzanak, hogy megkérdőjelezzék a dolgokat, hogy autonóm döntéseket hozzanak. És ez az igazi tragédia, mert ezek a tanítások, ezek a koncepciók eredetileg felszabadító tanítások voltak, olyan tanítások, amelyek arra szolgáltak, hogy az ember felismerje saját igazi természetét, hogy megszabaduljon a kötöttségektől, a félelmektől, a szenvedésektől, és most ugyanezek a tanítások arra használtatnak, hogy újabb és újabb kötöttségeket, újabb és újabb félelmeket, újabb és újabb szenvedéseket hozzanak létre.

Nézzük meg most közelebbről, hogy ontológiai szempontból mi is történik itt. Az indiai metafizikai hagyományban, különösen a Védánta és a Tantra iskolákban, nagyon világos distinkciókat tesznek a valóság különböző szintjei között. Van a pāramārthika-sattā, az abszolút valóság szintje, amely az egyetlen igazi, változatlan, örökkévaló valóság, az a Brahman, amely sem nem keletkezik, sem nem múlik el, és amely minden jelenség végső alapja és forrása. Van a vyāvahārika-sattā, a pragmatikus, hétköznapi valóság szintje, ahol a dolgok relatív módon léteznek, ahol működnek az ok-okozati viszonyok, ahol élünk, dolgozunk, kapcsolatokba kerülünk, és ahol a hétköznapi életünk zajlik. És van a prātibhāsika-sattā, az illuzórikus, téves észlelés szintje, ahol úgy látjuk a dolgokat, amelyek valójában nem úgy léteznek, mint például amikor egy kötelet kígyónak nézünk, vagy amikor egy éjszakai árnyékban rablót vélünk felfedezni. Most a probléma ezekkel a modern pszeudo-spirituális mozgalmakkal az, hogy teljesen összekeverik ezeket a szinteket, és olyan dolgokat, amelyek csak a vyāvahārika szinten érvényesek, azt az abszolút szintre próbálják emelni, vagy fordítva, olyan dolgokat, amelyek csak az abszolút síkon értelmezhetőek, és a relatív síkra próbálnak lehozni. Például azt mondják, hogy minden, ami történik, az tökéletes, mert az univerzum, Isten, vagy a kozmikus tudat Śiva így akarta, és ezért mindent el kell fogadnunk, és nem szabad kritikusnak lennünk, nem szabad megkérdőjeleznünk semmit. Ez a fajta gondolkodás azonban egy óriási kategóriahibát követ el, mert összemossa a pāramārthika és a vyāvahārika szintet.

Ámbár az abszolút szinten igaz, hogy minden a Brahman, hogy minden az abszolút valóság egyik megnyilvánulása, és hogy ebben az értelemben minden tökéletes, minden úgy van, ahogy van, és nem lehet másképpen, mint ahogy van. De a relatív szinten, ahol élünk, ahol cselekedünk, ahol döntéseket hozunk, ott nagyon is léteznek helyes és helytelen cselekedetek, létezik bölcsesség és butaság, létezik segítés és ártás, létezik felszabadítás és rabság. És ha én azt mondom, hogy mivel az abszolút szinten minden tökéletes, ezért a relatív szinten sem kell semmit tennem, ezért mindent elfogadhatok, még a manipulációt is, még a kizsákmányolást is, még a visszaélést is - mert hát ez is mind a kozmikus játék része -, akkor én súlyos tévedésben vagyok, és nemcsak intellektuális tévedésben, hanem olyan tévedésben, amely konkrét károkat okoz nekem és másoknak egyaránt. Ez az, amit a hagyományos tanítások dharma-viparijājának, az elhivatottság felfordításának neveznek, amikor azt, ami jó, rossznak tartjuk, és azt, ami rossz, jónak. És ezek a modern mozgalmak pontosan ezt teszik: erkölcsi relativizmust hirdetnek, s azt mondják, hogy nincs jó és rossz, hogy minden csak nézőpont kérdése, hogy minden csak az ego ítélkezése, és hogy ha igazán fejlett vagy, akkor túl kell lépned az ilyen primitív kategóriákon. De ez nem fejlettség, ez nem megvilágosodás, ez nem a kettősségeken való túljutás, hanem ez a morális tudat felszámolása, nem transzgresszívitás, hanem annak az előkészítése, hogy aztán bármi megtehető legyen, mert úgysincs objektív mérce, úgysem lehet megmondani, hogy mi a helyes és mi a helytelen. Amikor a Bhagavad Gītāban Arjuna kétségbeesetten kérdezi Krisna-t, hogy hogyan lehetséges, hogy ő harcoljon, hogy ő öljön, amikor a harctéren az ő rokonai, tanítói, barátai állnak a másik oldalon, amikor Arjuna azt mondja, hogy inkább elmegy kolduló barátként, mint hogy ilyen borzalmas tettet kövessen el, Krisna nem azt válaszolja, hogy nincs helyes és helytelen, hogy minden mindegy, hogy csak az ego kategóriái ezek. Nem, Krisna nagyon is világosan elmagyarázza, hogy létezik dharma, létezik elhivatottság, létezik olyan cselekvés, amely összhangban van a kozmikus renddel, és létezik olyan cselekvés, amely nem. És ő Arjunát arra tanítja, hogy hogyan hajtsa végre az elhivatottságát, de tegyen le a cselekvés gyümölcseiről, ne a haszon reményében cselekedjen, ne az ego kielégítésére, hanem tisztán, a elhivatottság tudatában, és teljes odaadással az Isteni iránt.

Látható, hogy ezzel nem azt mondja, hogy ne cselekedj, hanem azt mondja, hogy cselekedj, de cselekedj úgy, hogy közben nem vagy azonosítva a cselekvővel, nem vagy kötődve a cselekvés eredményéhez, és így a cselekvésed nem hoz létre újabb karmikus lenyomatokat, nem hoz létre újabb kötöttségeket. De ezek a modern guruk, ezek a pszeudo-tanítók csak a felszínt veszik, csak a látszatot veszik át, és azt mondják, hogy te ne cselekedj, te fogadj el mindent, te légy passzív, te ne kérdezz, te ne kritizálj, csak hallhasd meg őket, tanulmányozd amit adnak, és akkor majd megvilágosodott leszel. Ez nem megvilágosodás, ez elbutítás, ez öntudatlanná tétel, és ennek nagyon is konkrét céljai vannak: az, hogy könnyen irányítható, manipulálható követőket hozzanak létre.

Most beszéljünk arról a jelenségről, hogy miért van az, hogy Magyarországon, egy olyan országban, ahol közösségi hagyományaink voltak, ahol egy nagyon is erős kulturális identitás élt évszázadokon át, miért van az, hogy most hirtelen annyi ember fordul ezeknek az egzotikus, távoli, sokszor félreértett hagyományok eltorzított szektásodásai felé? Mi az, ami vonzó ezekben, mi az, ami hiányzik az emberekből, hogy ilyen könnyen bedőlnek ezeknek a hamis ígéreteknek? Gondolkoztam én ezen sokat, és azt hiszem, hogy a válasz nagyon összetett, de van néhány fő motívum, amit meg lehet ragadni.

Először is, a modern Magyarország, különösen a rendszerváltás óta, óriási identitásvesztést szenvedett el. Az a világkép, amelyben az előző generációk éltek, összeomlott, és nem jött helyette semmi, ami valódi értelmet, valódi orientációt tudott volna adni az embereknek. A piac logikája, a fogyasztói társadalom, a materialista értékrend nem tud választ adni azokra a mély egzisztenciális kérdésekre, amelyek minden gondolkodó embert foglalkoztatnak: mi az élet értelme, mi az ember rendeltetése, van-e valami a halálon túl, van-e olyan, ami nem múlékony, nem változó, nem illuzórikus? És amikor ezekre a kérdésekre nem kap választ az ember a saját kulturális környezetében, akkor elkezd keresgélni máshol, és gyakran eljut ezekhez az egzotikus hagyományokhoz, amelyek ígérik azt, amit a saját kultúrája nem tud adni. De itt van a probléma: amikor egy nyugati ember - és ez alá értem magunkat, a magyarokat is -, kulturálisan a nyugati civilizációhoz tartozik. Amikor tehát egy nyugati ember hozzáfér mondjuk a hindu vagy buddhista tanításokhoz, akkor ő nem úgy fér hozzá, mint aki egy élő, organikus hagyomány része, hanem mint egy kívülálló, aki könyvekből, előadásokból, workshopokról szerzi az ismereteit, és akinek nincs meg az a kultúrális és nyelvi közege, amelyben ezek a tanítások organikusan értelmet nyernek. Ő nem beszél szanszkritul, nem ismeri a hindu mitológiát, nem érti az indiai társadalmi struktúrákat, amelyek között ezek a tanítások kialakultak, és ezért csak töredékeket kap, csak felszínes benyomásokat, és ezeket aztán a saját projektív mechanizmusai szerint rakja össze egy olyan konstrukcióvá, amely talán külsőleg hasonlít az eredeti tanításhoz, de lényegében valami egészen más.

És itt jönnek a képbe azok a figurák, akik ezt a hiányt kihasználva elkezdik eladni a saját verzióikat, a saját félreértéseiket és sokszor tudatos hamisításaikat. Ezek az emberek nagyon jól ismerik a pszichológiai mechanizmusokat, nagyon jól tudják, hogy mit vágynak hallani az emberek, milyen ígéretek hatnak rájuk, milyen típusú tapasztalások után sóvárognak, és pontosan ezeket az igényeket elégítik ki, nem azzal, hogy valódi tudást adnak át, nem azzal, hogy valódi felismerésekhez vezetnek, hanem azzal, hogy kielégítik az ego spirituális szomját, ami talán a legveszélyesebb és leggyógyíthatatlanabb betegség. Mert látható, van egy hétköznapi ego, amely azt akarja, hogy gazdag legyen, hogy sikeres legyen, hogy mások megbecsüljék, hogy hatalma legyen, és ez az ego viszonylag átlátható, viszonylag könnyen felismerhető, és viszonylag könnyen ki is lehet belőle ábrándulni. De van egy spirituális ego is, amely éppen annyira ragaszkodó, éppen annyira mohó, éppen annyira önző, de ez már nem anyagi dolgokat akar, hanem spirituális elismerést akar, különleges tapasztalásokat akar, magasabbrendűséget akar, azt akarja, hogy ő legyen a kiválasztott, ő legyen a beavatott, ő legyen az, aki már túljutott azokon a dolgokon, amelyekkel a hétköznapi emberek bajlódnak. És ez a spirituális ego sokkal veszélyesebb, sokkal rafináltabb, sokkal nehezebben felismerhető, mert minden spirituális nyelvezetet használ, minden spirituális köpenybe burkolózik, és maga is meg van győződve arról, hogy ő már valami magasabb úton jár.

És ezek a modern guruk pontosan ezt az ego-t táplálják, pontosan ezt erősítik. Azt mondják neked, hogy te különleges vagy, hogy te egy régi lélek vagy, hogy te sok életen át fejlődtél, és most eljutottál arra a pontra, hogy készen állsz a magasabb beavatásokra, a titkos tanításokra, azokra az eszközökre, amelyeket a hétköznapi emberek még nem értenek, még nem érdemelnek meg. És te elhiszed ezt, mert oly régóta vágyol arra, hogy valaki meglássa benned ezt a mélységet, ezt a potenciált, amit te magad is érzel, de amit a külvilág nem ismer el, amit a családod nem ismer el, amit a munkahelyed nem ismer el. És most végre itt van valaki, aki azt mondja, hogy ő látja benned ezt a különlegességet, hogy ő el tud téged vezetni oda, ahol a rendeltetésed van, és te hálás vagy érte, és te követed őt, és te már nem is veszed észre, hogy milyen mélyre süllyed az autonómiád, hogy milyen mértékben adod fel a saját gondolkodásodat, a saját ítélőképességedet, a saját identitásodat.

Ezen ponton viszont most hosszabban el kell időzzek, hogy meg értsük, mit is jelent egy valódi guru-sisya, vagyis mester-tanítvány kapcsolat a hagyományos hindu kontextusban, mert csak akkor tudjuk igazán megérteni, hogy mennyire eltorzult, mennyire pervertált az, amit ma ezzel a névvel illetnek. A hagyományos guru-sisya kapcsolat egy nagyon is konkrét, nagyon is körülhatárolt, nagyon is szabályozott viszony, amelynek pontos előfeltételei, pontos szabályai, és pontos céljai vannak. A guru nem valami absztrakt, megfoghatatlan lelki vezető, hanem egy nagyon is konkrét személy, aki egy megszakítatlan hagyománylánc része, aki maga is végigment ugyanazon az úton, amelyen most a tanítványát vezetni akarja, és aki realizálta azt az igazságot, amit át akar adni.

Amikor egy tanítvány gurut keresett, akkor nem úgy történt, mint ma, hogy elmegy egy előadásra, meglát valakit a színpadon, vagy a facebookon, aki karizmatikusan beszél, aki megható történeteket mesél, nyaka tekert polgárpukkasztó AI gyanús posztokat ír, és akkor azonnal az ő követőjévé válik, hanem egy hosszú, alapos, kölcsönös vizsgálódási folyamat volt ez. A tanítvány hosszú ideig figyelte a potenciális gurut, megvizsgálta az életét, a tanításait, a viselkedését, azt, hogy konzisztens-e amit mond és amit tesz, azt, hogy milyen a viszonya a saját tanítványaihoz, azt, hogy hogyan bánik az emberekkel, azt, hogy mennyire tud önzetlen lenni, mennyire van túl a hétköznapi vágyakon, félelmeken, kötődéseken. És ugyanígy a guru is megvizsgálta a potenciális tanítványt, hogy alkalmas-e, hogy megvan-e benne az a fajta elszántság, az a fajta őszinteség, az a fajta alázat, az a fajta kitartás, amely nélkül a szellemi út csak illúzió marad, csak szép elképzelés, de soha nem válik élő valósággá. És amikor végül létrejött ez a kapcsolat, akkor sem volt ez valami szabad, strukturálatlan, mindent megbocsátó viszony, hanem egy nagyon is szigorú, nagyon is fegyelmezett, nagyon is konkrét elvárásokkal teli kapcsolat, amelyben mindkét félnek pontos kötelezettségei voltak. A gurunak kötelessége volt, hogy átadja a tudást, hogy vezesse a tanítványt, hogy korrigálja, amikor téved, hogy támogassa, amikor elbizonytalanodik, hogy előre mutassa az utat, amikor nem látja, hogy merre tovább. De a guru nem volt egy mindenható figura, nem volt egy istenség, akit imádni kellett, nem volt egy abszolút autoritás, akinek minden szavát szentírásként kell elfogadni. A guru maga is a hagyomány szolgája volt, maga is alávetette magát annak az igazságnak, amit képviselt, és ha a tanítvány komoly, legitim kérdéseket tett fel, ha a tanítvány nem értett valamit, ha a tanítvány látott valamit, ami ellentmondani látszott a tanításoknak, akkor a guru kötelessége volt, hogy válaszoljon, hogy magyarázzon, hogy meggyőzze nem az ő személyes autoritásával, hanem az igazság erejével, a szövegek bizonyítékával, a logika tisztaságával.

Tehát, a hagyományos guru nem azt mondja, hogy XY tradíció képviselője és annak a vonalának a mestere vagyok, ez meg az volt a gurum, mert én mondom, hanem azt mondja, hogy vizsgáld meg, amit mondok, hasonlítsd össze a szövegekkel, nézd meg, hogy konzisztens-e a logikával, és legfőképpen próbáld ki a gyakorlatban, és akkor majd meglátod, hogy igaz-e vagy sem. Ez a fajta nyitottság, ez a fajta átláthatóság, ez a fajta ellenőrizhetőség volt a hagyományos guru-sisya kapcsolat alapja, és ez az, ami ma teljesen hiányzik ezekből a modern pszeudo-spirituális mozgalmakból. Ma a guru egy fekete doboz, egy misztikus figura, akiről nem lehet tudni, hogy honnan jött, hogy milyen a múltja, hogy milyen a képzettsége, hogy kik voltak a mesterei, hogy milyen a valódi szellemi realizációja – (vagy ha mégis, mond pár ismeretlen nevet) -, és ha ilyeneket kérdezel, akkor azt mondják neked, hogy ezek profán kérdések, hogy ezek az ego kérdései, hogy ezek blokkolják a hit energiáját, és hogy ha igazán nyitott lennél, akkor egyszerűen átadnád magad, és akkor majd megtapasztalnád az igazságot. De ez nem spirituális út, ez vakság, ez öntudatlanság, és ez pontosan az ellentéte annak, amit a hagyományos hindu metafizikai hagyományok tanítottak. Ezért mindenképp érdemes utána járni azoknak az állításoknak, és felkeresni azt a hivatkozási pontot, akit a gurujának és a spirituális vonalának tart.

A Védánta egyik alapvető módszertana a shravana, a manana és a nididhyāsana, vagyis a hallás, a kontempláció és az elmélyülés hármas folyamata. Először hallod a tanítást egy kompetens tanítótól, aki a hagyomány felhatalmazott képviselője, aki pontosan átadja azt, amit a szövegek mondanak, és amit a mesterei tanítottak neki. Aztán elgondolkodsz ezen, megvizsgálod a saját tapasztalatod fényében, összeveted a logikával, megnézed, hogy van-e benne ellentmondás, hogy konzisztens-e a többi tanítással, hogy működik-e a gyakorlatban. És csak azután, hogy ezt a kétlépcsős folyamatot végigjártad, csak azután kezded el az elmélyülést, amelyben már nem intellektuálisan, hanem egzisztenciálisan, a teljes léteddel megtapasztalod azt az igazságot, amely eddig csak fogalmi forma volt. Tisztán látható, milyen precíz, milyen körültekintő, milyen racionális ez a folyamat. Ez nem vakon követhető hit, ez nem kritikátlan átvétel, ez nem a gondolkodás feladása, hanem éppen ellenkezőleg, ez a gondolkodás legmagasabb fokú használata, de nem abban az értelemben, hogy intellektuális műveleteket végzel, hanem abban az értelemben, hogy a tudatod legmélyebb képességeit használod arra, hogy megkülönböztesd az igazit a hamistól, a lényegit a lényegtelentől, az örökérvényűt a mulandótól. És csak azután, hogy ezt a munkát elvégezted, csak azután, hogy a saját tapasztalatoddá vált az, amit a tanítás állít, csak akkor mondhatod azt, hogy ez az én tudásom, ez az én realizációm, és csak akkor tudod igazán továbbadni másoknak, mert akkor már nem csak szavakat ismételsz, nem csak fogalmakat közvetítesz, hanem a saját megélt igazságodat osztod meg.

De mi történik a modern szektás közösségekben? Ott azt mondják, hogy tanulmányozd az ősi szövegeket, ne kételkedj, hanem adj át mindent a gurunak, higgy vakon abban, amit mond, mert ő érti, kövesd minden utasítását még akkor is, ha nem érted, még akkor is, ha ellentmondásokat találsz a guru és a szöveg közt, mert majd egyszer minden világos lesz, majd amikor elég fejlett leszel, majd amikor eljutsz egy bizonyos szintre, akkor majd megérted, hogy miért volt szükség ezekre a dolgokra. Ez az elhalasztott realizáció ígérete, ez a jövőbe vetített megvilágosodás, ez az egyik legerősebb manipulációs eszköz, mert azt jelenti, hogy mindig van egy kifogás arra, hogy miért nem működnek a dolgok, miért nem jön el az az állapot, amit ígértek, miért nem érzed magad jobban, miért nem vagy boldogabb, miért nem vagy szabadabb. És ha már szanszkrit szövegeket reklámoznak, abból készítik tanulmányaikat, vizsgáld meg honnét származnak azok. Nem e plágium, vagy esetleg nem e ugyanazt használják, amit már mások lefordítottak magyarra. Ennek legegyszerűbb módja, ha kimásolsz egy rövid részletet és a googleban felkeresed. Ha ugyanaz a szöveg előkerül más forrásból, ugyanazzal a fordítással vagy minimális módosítással, akkor gyanakodhatsz: valószínűleg nem saját munkáról, hanem átvételről van szó. Ez önmagában még nem lenne baj, ha korrekt módon hivatkoznának az eredetire, de a legtöbb esetben épp ez hiányzik. És ez sok mindent elárul arról, hogyan működik a modern "tantrikus" vagy "ősi bölcsességet" hirdető közösségek egy része: a hitelesség látszatát építik, miközben a valódi kutatás, az eredeti források iránti tisztelet és a belső megértés hiányzik. A tanítvány pedig ebben a közegben lassan elveszíti az önálló gondolkodás képességét. Minden kérdésre kész válasz van: "nem érted még", "nem vagy kész rá", "a guru tudja, mi a legjobb neked". Így a szellemi fejlődés helyét fokozatosan átveszi a függés. A kutatás, a valódi felismerés helyét pedig a megfelelés és a félelem. Pedig a spirituális út - ha valóban az - soha nem a függésről, hanem a szabadságról szól. A tanító dolga nem az, hogy korlátokat emeljen, hanem hogy segítsen lebontani őket. A szövegek célja sem az, hogy vakon higgy bennük, hanem hogy belül ébreszd fel azt a felismerést, amelyről szólnak. Ezért ha valaki azt mondja, "ne kérdezz, majd egyszer megérted" - épp akkor kell a leginkább kérdezned. A valódi guru nem fél a kérdésektől. A valódi hagyomány nem retteg az összevetéstől. És a valódi tudás soha nem zár be, hanem kinyit.

A szektás közösségekben mindig azt mondják a kezdőknek, hogy te még nem vagy elég tiszta, hogy még le kell küzdened bizonyos akadályokat, hogy még többet kell gyakorolnod, még többet kell adnod, még többet kell szolgálnod, és akkor majd egyszer, valamikor a távoli jövőben megjön az a csodálatos állapot, amiről álmodtál. De közben telnek az évek, közben telik az életed, közben egyre mélyebben benne vagy ebben a rendszerben, közben egyre több időt, energiát, pénzt, érzelmi befektetést tettél bele, és ezért egyre nehezebb kilépni, mert az azt jelentené, hogy mindez hiábavaló volt, hogy tévedtél, hogy becsaptak, és ezt az egót nagyon nehéz elfogadni, ezt a veszteséget nagyon nehéz elviselni. És ezért inkább marad az ember, inkább folytatja tovább, hátha mégis, hátha tényleg csak még egy kicsit kell kitartani, és akkor majd bekövetkezik a nagy áttörés.

Most pedig arról lesz szó, ami talán a legszomorúbb aspektusa ennek az egész jelenségnek, és ez az, hogy ezek a modern guruk, ezek a közösségépítők, ezek az iskolaalapítók nagyon gyakran magukat is áldozatnak tekintik, maguk is elhiszik, hogy ők valami különlegeset csinálnak, hogy ők valóban segítenek az embereknek, hogy ők valóban egy magasabb elhívásnak tesznek eleget. Sok esetben ezek az emberek maguk is valamilyen hasonló rendszerben szocializálódtak, maguk is olyan környezetből jönnek, ahol ezt a fajta guru-tanítvány viszonyt normálisnak tartották, és maguk is áldozatai voltak egy ilyen struktúrának. De olyanok is vannak, akik egyáltalán nem voltak semmilyenben sem, és most öntudatlanul reprodukálják ugyanazokat a mintákat, amelyeket ők maguk is elszenvedtek vagy éppen csak a képzetük rabszolgái, és egy kitalált karakterben rekedtek, amivel azonosultak, s guruként tetszelegnek benne.

Találkoztam olyan emberekkel, akik teljesen őszintén hitték, hogy amit csinálnak, az nemes és fontos, akik valóban úgy érezték, hogy ők egy ősi bölcsesség hordozói, és hogy kötelességük ezt továbbadni, és akik sértődötten és meglepődve reagáltak, amikor valaki szektának nevezte a közösségüket, amikor valaki manipulációról beszélt, amikor valaki kimutatta, hogy ami ott történik, az nem egészséges, nem szabadító, hanem éppen ellenkezőleg, függőséget teremt, befolyásol, kontrollál. És ez azért veszélyes, mert ha a vezető maga is el van tévedve, ha a vezető maga is illúziókban él, akkor sokkal nehezebb felismerni, hogy mi is történik valójában, mert nincs egy tudatos, csak manipuláló rossz szándékú személy, akit meg lehetne mutatni, és akit el lehetne ítélni, hanem van egy őszinte, lelkes, elhivatott ember, aki azonban mélységesen téved, és aki tévedésével másokat is megtéveszt.

És itt érkezünk el ahhoz a ponthoz, ahol beszélnünk kell azokról a lélektani mechanizmusokról, amelyek miatt az emberek hajlamosak belesétálni ezekbe a csapdákba, és amelyek miatt annyira nehéz kilépni belőlük. Az egyik ilyen mechanizmus az, amit a pszichológiában kognitív disszonanciának neveznek, az a kellemetlen érzés, ami akkor keletkezik, amikor két ellentmondó meggyőződést kell egyidejűleg fenntartanunk, vagy amikor a meggyőződéseink és a cselekedeteink ellentmondanak egymásnak. Amikor valaki sok időt, energiát, pénzt, érzelmet fektetett bele egy közösségbe, egy mesterbe, egy tanításba, és aztán elkezdődnek megjelenni jelek arra, hogy talán valami nincs rendben, akkor az a személy két lehetőség között választhat: vagy elfogadja, hogy tévedett, hogy becsapták, hogy hiába volt minden erőfeszítése, vagy pedig megtalálja a módját annak, hogy tovább fenntartsa a hitét, hogy magyarázatot találjon azokra az ellentmondásokra, amelyek felmerültek, hogy feloldja a disszonanciát anélkül, hogy el kellene ismernie a tévedést. És sajnos az emberek többsége a második utat választja, mert ez kevésbé fájdalmas, ez kevésbé sérti az egót, ez kevésbé kérdőjelezi meg az identitást. És pontosan ezt használják ki ezek a közösségek, amikor mindenre van egy magyarázat, amikor minden negatívumot át lehet keretezni valami pozitívvá, amikor minden kritikát lehet a kritizáló személy fejletlenségére fogni, amikor minden kétséget lehet a kétkedő tisztítatlanságára kenni. Létrehoznak egy zárt gondolkodási rendszert, amelyben nincs lehetőség a valódi kérdésekre, nincs lehetőség a valódi kritikára, mert minden már előre be van oltva, minden már előre megválaszolásra került, még mielőtt felmerülhetett volna.

Egy másik pszichológiai mechanizmus az úgynevezett Condorde-effektus (sunk cost fallacy), az elsűllyedt költségek tévedése, amikor az ember azért folytatja tovább a valamit, mert már sokat fektetett bele, és úgy érzi, hogy ha abbahagyná, akkor mindaz, amit eddig adott, kárba veszne, hiábavaló lenne. Ez egy alapvetően irracionális gondolkodásmód, mert a racionális döntéshozatal mindig a jelenlegi helyzetből indul ki és a jövőbeli perspektívákat mérlegeli, nem pedig a múltbeli befektetéseket próbálja igazolni. De az emberek többsége nem így működik, az emberek többsége érzelmileg kötődik ahhoz, amit már megtett, és nem tudja egyszerűen elengedni, nem tudja veszni hagyni, és ezért inkább tovább megy egy rossz úton, remélve, hogy majd valahogy mégis jó lesz a vége, mint hogy beismerje, hogy rossz irányba indult el.

És van egy harmadik, talán még fontosabb mechanizmus is, és ez a közösséghez való tartozás vágya, az az emberi alapszükséglet, hogy valahová tartozzunk, hogy valakik közé tartozzunk, hogy érezhessük, hogy van egy csoport, amely elfogad minket, amely szeret minket, amely értéket tulajdonít nekünk. Az ember társas lény, az ember nem tud egyedül élni érzelmi értelemben, az embernek szüksége van kapcsolatokra, szüksége van közösségre, és amikor valaki belép egy ilyen szellemi közösségbe, akkor sokszor először az életében éli át azt az érzést, hogy igazán elfogadják, hogy igazán szeretik, hogy igazán értékelnek. És ez egy hatalmas érzelmi jutalom, ez egy hatalmas pozitív megerősítés, és ez annyira erős tud lenni, hogy minden mást felülír, minden kritikus gondolatot, minden kételyt, minden negatív tapasztalatot. Amikor aztán valaki el akarja hagyni a közösséget, akkor nemcsak egy tanítást hagy el, nemcsak egy mestert hagy el, hanem egy egész szociális hálót hagy el, minden barátságot, minden érzelmi kapcsolatot, minden támogatást, amit ott kapott, és ez sokszor elviselhetetlennek tűnik, ez sokszor lehetetlennek tűnik. Ezért marad az ember, még akkor is, ha tudja, hogy ami ott történik, az nem jó neki, még akkor is, ha érzi, hogy ez már nem fejlődés, hanem inkább visszafejlődés, még akkor is, ha látja, hogy egyre többet veszít, mint amennyit nyer.

Most, hogy ideáig eljutottunk, szeretnék beszélni arról a jelenségről is, amit én úgy hívok, hogy a spirituális bypass, a spirituális megkerülés, amikor az ember spirituális koncepciókat, spirituális gyakorlatokat, spirituális nyelvezetet használ arra, hogy megkerülje azokat a valódi pszichológiai, érzelmi, kapcsolati problémákat, amelyekkel szembe kellene néznie. Ahelyett, hogy feldolgozná a traumáit, ahelyett, hogy gyógyítaná a sebeit, ahelyett, hogy őszinte lenne önmagával és másokkal, ahelyett, hogy felelősséget vállalna a saját életéért, ő elkezd meditálni, elkezd mantrázni, elkezd különböző spirituális gyakorlatokat végezni, és azt hiszi, hogy ezzel megoldja a problémáit, hogy ezzel transzcendálja a nehézségeit, hogy ezzel túljut azon, ami fáj neki. De a spirituális gyakorlatok nem arra valók, hogy megkerüljük a valóságot, hanem arra, hogy mélyebben belemenjünk a valóságba, hogy tisztábban lássuk, hogy mi is történik bennünk és körülöttünk, hogy őszintébbek legyünk, hogy bátrabbak legyünk, hogy felelősségteljesebbek legyünk. Egy valódi spirituális út nem eloldoz a felelősség alól, hanem még nagyobb felelősséget ró ránk, nem tesz minket passzívvá, hanem aktívabbá tesz, nem tesz minket közömbössé a szenvedés láttán, hanem még érzékenyebbé tesz, még együttérzőbbé tesz. De ezek a modern pszeudo-spirituális mozgalmak gyakran éppen az ellenkezőjét teszik: passzivitásra tanítanak, beletörődésre tanítanak, az érzelmek elnyomására tanítanak, a kritizáló gondolkodás hangsúllyozására tanítanak, és ezt mind a spirituális fejlődés neveként tálalják.

Emlékszem egy beszélgetésre, amit egy középkorú asszonnyal folytattam, aki éveket töltött el egy olyan közösségben, amely azt tanította, hogy minden negatív érzelemtől meg kell szabadulni, hogy a harag, a düh, a szomorúság, a félelem mind alacsony vibrációjú állapotok, amelyek visszahúznak minket, és hogy a cél az, hogy mindig pozitívak legyünk, mindig mosolygósak legyünk, mindig szeretetteljesek legyünk. Ez először nagyon szépen hangzik, ugye, ki ne akarná ezt, ki ne vágyódna arra, hogy mindig jól érezze magát, hogy mindig boldog legyen? De amikor ezt a gyakorlatban megpróbálod megvalósítani, akkor ami történik, az nem az, hogy megszabadulsz a negatív érzelmektől, hanem az, hogy elfojtod őket, elnyomod őket, nem foglalkozol velük, nem dolgozod fel őket, nem érted meg, hogy miért is vannak ott, hanem egyszerűen ráhúzol egy mosolyt az arcodra, és színleled, hogy minden rendben van. És ez az asszony pontosan ezt csinálta évekig, mindig mosolygott, mindig pozitív volt, mindig azt mondta, hogy ő szeret mindenkit, hogy ő megbocsát mindent, hogy ő már túl van a kicsinyesség ezen szintjén, de közben bent, a lelke mélyén halmozódott a fel nem dolgozott fájdalom, a fel nem ismert düh, a soha ki nem mondott szomorúság, és egy napon ez az egész konstrukció összeomlott, súlyos depresszióval küzdött, olyan mélységes kétségbeeséssel, amiből nagyon nehezen tudott kilábalni. Amikor végre eljutott egy valódi pszichoterapeutához, akkor az a terapeuta azt mondta neki, hogy mindaz a munka, amit ő ott végzett abban a közösségben, az nem spirituális fejlődés volt, hanem érzelmi elhárítás, az nem sādhana volt, hanem disszociáció, az nem békesség volt, hanem eltompultság.

Ez sajnos nem egyedi eset, ez egy nagyon gyakori jelenség, hogy az emberek olyan közösségekbe kerülnek, olyan tanításokat követnek, amelyek azt ígérik, hogy megszabadítanak mindenféle szenvedéstől, mindenféle nehézségtől, de valójában csak betakarják ezeket, csak letagadják ezeket, csak elfojtják ezeket, és ezzel hosszú távon sokkal nagyobb kárt okoznak, mint amennyi hasznot hoznak. A valódi spirituális út nem az érzelmektől való megszabadulás útja, hanem az érzelmek megértésének, feldolgozásának, integrálásának az útja is, amelyen megtanulod, hogy ne azonosulj az érzelmeiddel, de ne is tagadd le őket, hanem lásd őket olyannak, amilyenek, érts meg belőlük valamit, tanuld meg őket megfigyelni, és aztán engedd el őket, amikor már betöltötték a funkciójukat.

Most szeretnék kitérni arra a kérdésre is, hogy milyen szerepet játszanak ebben az egész jelenségben azok a szanszkrit terminusok, azok az egzotikusnak hangzó szavak, amelyekkel ezek a modern guruk csak úgy dobálóznak, és amelyek olyan benyomást keltenek, mintha valami nagyon mély, nagyon ősi, nagyon autentikus tudásról lenne szó. Tudnotok kell, hogy a szanszkrit nyelv egy rendkívül kifinomult, rendkívül precíz, rendkívül strukturált nyelv, amely specifikusan azért fejlődött ki ilyen formába, hogy alkalmas legyen metafizikai, filozófiai, spirituális koncepciók pontos kifejezésére. Amikor egy szanszkrit szót használsz, akkor nem csak egy hangzássort használsz, hanem egy egész fogalmi hálót, egy egész jelentésmezőt, egy egész kontextust idézel meg, amely évezredeken át formálódott és finomult. De ami történik a modern nyugati spirituális piacon, az az, hogy ezeket a szavakat kiemelik az eredeti kontextusukból, leválasztják arról a jelentéshálóról, amelyben értelmet nyernek, és aztán feltöltik őket mindenféle new age-es, pszichologizált, ezoterikus tartalmakkal, amelyeknek semmi közük az eredeti jelentéshez. Vegyük például a karma szót, amely mára talán az egyik legtöbbet használt és egyben a leginkább félreértett szanszkrit terminus lett Nyugaton. Az emberek azt hiszik, hogy a karma valami misztikus törvény, amely jutalmat és büntetést oszt, amely szerint ha valami rosszat teszel, akkor majd rossz dolgok történnek veled, és ha valami jót teszel, akkor majd jó dolgok történnek veled. Mintha valami kozmikus számlavezetés lenne, amely nyilvántartja a tetteidet, és aztán később vagy most vagy egy következő életben kiszámolja, hogy mennyi jár neked.

De ha megnézed az eredeti szanszkrit szövegeket, ha elolvasod, hogy mit mondanak a nagy kommentátorok, Sankara, Ramanudzsah vagy Madhva, akkor láthatod, hogy a karma fogalma sokkal összetettebb, sokkal finomabb, és sokkal kevésbé moralizáló, mint ahogy a nyugati popularizálók beállítják. A karma szó alapjelentése egyszerűen tett, de nem csupán fizikai tett, hanem bármiféle akaratos, szándékos tett, amely lenyomatot hagy a tudatban, amely egy samskārát, egy karmikus lenyomatot hoz létre, és amely aztán később, amikor megfelelő körülmények adódnak, beérik, gyümölcsöt hoz, egy phalát generál, amely lehet kellemes vagy kellemetlen, de amely semmiképpen sem valami kívülről érkező büntetés vagy jutalom, hanem egyszerűen az ok-okozati viszonyok kibontakozása a tudat szintjén.

És a hagyományos szövegek nagyon pontosan megkülönböztetnek háromfajta karmát: az sanjita karmát, amely a múltban felhalmozott, még be nem érett karmikus lenyomatok teljes halmaza, a prārābdha karmát, amely ebből a halmazból az, ami a jelenlegi életben beérik, amely a jelenlegi testhez, elméhez, körülményekhez kapcsolódik, és az āgāmi vagy kriyamāna karmát, amely a jelenlegi életben végzett cselekedetek által jön létre, és amely majd a jövőben fog beérni. És ami a legfontosabb, hogy a hagyományos tanítások szerint a célja az egész spirituális útnak nem az, hogy jó karmát halmozzunk fel, nem az, hogy egyensúlyba hozzuk a karmikus tetteket és következményeket, hanem az, hogy teljesen kilépjünk a karma mechanizmusából, hogy elérjük azt az állapotot, amelyet akarmának neveznek, a karma-mentességet, ahol a cselekvések már nem hoznak létre lenyomatokat, nem generálnak további kötöttségeket, mert nincs azonosítva egy cselekvő, aki magának tulajdonítaná a cselekvést és annak gyümölcseit. De mindezt a finom, precíz, kifinomult tanítást az emberek szinte a semmire leegyszerűsítik, amikor azt mondják, hogy figyelj, ez most rossz karma, vagy ez most jó karma, vagy te azért vagy ilyen helyzetben, mert rossz karmád van, vagy te azért vagy olyan kiváltságos helyzetben, mert jó karmád van korábbi életekből. Ez nem csak egyszerűsítés, ez deformáció, ez torzítás, és ami még rosszabb, ez egy nagyon is kényelmes eszköz arra, hogy igazoljuk a társadalmi igazságtalanságokat, hogy igazoljuk az egyenlőtlenségeket, hogy igazoljuk a szenvedést azzal, hogy azt mondjuk, hogy hát, ez mind a karma, ez mind megérdemelt valahogyan, és nem kell ezzel foglalkozni, nem kell ezt megváltoztatni, mert úgyis minden a kozmikus törvény szerint történik. És ugyanezt látjuk számtalan más szanszkrit terminusnál is: a dharma, amelyet egyszerűen kötelességnek fordítanak, holott ez egy sokkal komplexebb fogalom, amely magába foglalja a kozmikus rendet, a helyes magatartást, az erkölcsi elhivatottságot, a természetes törvényt, és még sok mindent, ami kontextusfüggő és nem redukálható egyetlen egyszerű definícióra. A moksa vagy mukti, amelyet felszabadulásnak fordítanak, mintha ez valami érzelmi vagy pszichológiai állapot lenne, holott ez egy ontológiai kategória, ez a létezés alapjának közvetlen felismerése, ez az abszolút valósággal való azonosulás, ez az illúzió teljes eloszlása, és nem valami kellemes érzés vagy békés hangulat. A moksa maga a valóságban való megnyugvás állapota, melyben nincs kötöttség sem karmikus szál. Az ātman, amelyet léleknek fordítanak, holott ez nem a nyugati értelemben vett lélek, nem valami egzisztenciális, individuális entitás, amely egyik testből a másikba vándorol, hanem az a tiszta tudat, amely minden megnyilvánulás mögött áll, amely nem más, mint maga a Brahman, az abszolút valóság.

Amikor ezeket a szavakat ilyen pontatlanul, ilyen felületesen használjuk, amikor nem vesszük a fáradtságot, hogy megértsük az eredeti jelentésüket, hogy elmerüljünk abban a gondolkodási keretben, amelyben kialakultak, akkor nemcsak hogy nem közelítünk az igazsághoz, hanem távolodunk is tőle, mert azt hisszük, hogy értünk valamit, amikor valójában csak egy karikatúrát értünk, csak egy torz tükörképet, amely talán külsőleg hasonlít az eredetihez, de lényegében valami egészen más. És itt kell beszélnem arról is, hogy milyen veszélyes az, amikor olyan emberek kezdenek tanítani ősi spirituális hagyományokat, szent szövegeket, akik nem rendelkeznek megfelelő filológiai, filozófiai és gyakorlati alapokkal. Tudniillik, a hagyományos hindu oktatási rendszerben, a gurukulákban éveket, sőt évtizedeket töltöttek a tanítványok azzal, hogy megtanulják a szanszkrit nyelvtant, hogy memorizálják a Védákat, hogy tanulmányozzák a kommentárokat, hogy vitatkozásban gyakorolják magukat, hogy elmélyülésben érjék el a megértésüket. Ez nem volt valami gyors, könnyű, hétvégi kurzuson megszerezhető tudás, hanem egy egész életet átfogó, teljes elkötelezettséget igénylő folyamat, amely során a tanítvány nem csak intellektuálisan elsajátított valamit, hanem egész lényével átélte, megtestesítette azt.

De ma mit látunk? Látunk olyan embereket, akik elmentek Indiába néhány hónapra vagy néhány évre, ott áldást kaptak valakitől (amit beavatásként hirdetnek, nagy jelentősége nincs), talán elvégeztek egy jógaoktatói tanfolyamot, talán részt vettek néhány retreaten, olvastak néhány online szanszkrit fordítást, sok esetben csak angol nyelvű fordításokban, és aztán hazajönnek Magyarországra, és már hirdetik magukat mesterként, gurukként, spirituális tanítókként. És azt mondják, hogy ők átadják az ősi tudást, ők képviselik a hagyományt, és az emberek, akik nem ismerik az eredeti forrásokat, akik nem beszélnek szanszkritul, akik nem tudják ellenőrizni, hogy amit ez az ember mond, az valóban konzisztens-e a hagyományos tanításokkal vagy sem, elhiszik neki, mert ő Indiában volt, mert ő használja a szanszkrit szavakat, mert ő egzotikus ruhákba öltözik, mert ő olyan aurával rendelkezik, amely azt sugallja, hogy ő valami különleges tudás birtokosa.

Amikor én, aki évtizedek óta tanulmányozom ezeket a szövegeket, olvasom őket az eredeti nyelven, ismerem a kommentárok hosszú hagyományát, s tudom, hogy milyen vitákban, milyen érvelésekben alakultak ki ezek a doktrínák, amikor én meghallgatom, hogy mit mondanak ezek az emberek, akkor sokszor égnek áll a hajam, hogy mennyire félreértik, mennyire eltorzítják, mennyire felszínesen kezelik azt, amit állítólag tanítanak. És ami még szomorúbb, hogy sokszor azt látom, hogy ezek az emberek maguk sem tudják, hogy félreértenek valamit, maguk sem tudják, hogy amit mondanak, az nem azonos azzal, amit a hagyomány tanított, mert ők maguk is olyan forrásokból tanultak, olyan tanítóktól tanultak, akik már maguk is egy torzított, felhígított, nyugatosított verziót adtak át. És így alakul ki egy olyan helyzet, amely a szemiotika nyelvén élve úgy írható le, hogy a jelentő és a jelentett teljesen elválik egymástól, hogy ugyanazokat a szavakat használjuk, de teljesen más tartalmakat tulajdonítunk nekik, és már nem is vagyunk képesek kommunikálni, mert azt hisszük, hogy ugyanarról beszélünk, amikor valójában teljesen más dolgokról beszélünk. És ez nemcsak intellektuális probléma, ez gyakorlati probléma is, mert ha valaki rossz térképpel indul el egy úton, akkor nem fog eljutni oda, ahova szeretne, sőt, könnyen elveszhet, könnyen olyan helyekre tévedhet, amelyek veszélyesek, amelyek károsak, amelyek inkább távolítanak a céltól, mint közelítenek hozzá. Egy eklatáns példával élve; ha valakinek a kezébe adunk egy Europai térképet, és azt az utasítást adjuk neki, hogy keresse meg Atlantiszt, kétségtelen, hogy nem fog sikerrel járni.

Most nézzük meg, hogy mi is az ontológiai státusza ezeknek a spirituális tanításoknak, mert ez nagyon fontos ahhoz, hogy megértsük, hogy miért is annyira problematikus az, ahogyan Nyugaton kezelik őket. Amikor a Védánta szövegek beszélnek a Brahmanról, az abszolút valóságról, akkor nem valami hipotetikus entitásról beszélnek, nem valami hit tárgyáról beszélnek, hanem arról, ami minden létezés alapja, ami minden tapasztalás előfeltétele, ami nélkül semmi sem lenne, ami azonban önmagában teljesen független mindentől, ami nem keletkezik és el sem múlik. A Brahman nem egy lét a létek között, nem a legfelsőbb lét, nem a legnagyobb lét, hanem maga a létezés forrása, maga az a princípium, amely miatt egyidejűleg van valami és a semmi. És amikor az Upanisadok azt mondják, hogy tat tvam asi, hogy 'te az vagy', akkor nem azt mondják, hogy te, ez a kis empirikus ego, ez a test-elme komplexum, amely születik és meghal, amely szenved és örül, amely vágyakozik és fél, hogy te ez vagy az abszolút valóság, hanem azt mondják, hogy az, ami igazán vagy, az, ami minden változás mögött változatlan marad, az, ami minden tapasztalás során jelen van mint a tapasztalás tanúja, az nem más, mint maga a Brahman, maga az abszolút tudat, amely nem születik és nem hal meg, amely nem keletkezik és nem múlik el, amely nem szenved és nem örül, mert túl van minden kettősségen, minden megkülönböztetésen, minden fogalmi konstrukción.

De ezt a tanítást hogyan értik meg a modern nyugati spirituális keresők? Úgy értik meg, hogy van egy igazi énük, egy magasabb énük, egy spirituális énük, amely valahol bent van bennük, és amelyet meg kell találniuk, amellyel kapcsolatba kell lépniük, amelynek a vezetését kell követniük. És ez megint egy súlyos félreértés, megint egy kategóriahiba, mert ez még mindig a kettősség keretein belül gondolkodik, még mindig van egy kereső és egy keresett, még mindig van egy út és egy cél, még mindig van egy aki még nem realizálta és egy realizáció, amelyet el kellene érni. De a Védánta tanítása szerint az ātman realizációja nem valami olyasmi, amit meg kellene érni, nem valami olyasmi, ami még nincs meg és majd lesz, hanem valami olyasmi, ami mindig is megvolt, ami mindig is jelen van, csak nem ismerjük fel, mert a tudatlanság, az avidya fátyla eltakarja előlünk. A spirituális út tehát nem egy építkezés, nem egy fejlesztés, nem egy gyarapítás, hanem egy eltakarítás, egy eltávolítás, egy felszabadítás attól, ami nem valódi, attól, ami csak látszat, attól, ami csak kísértet. És ez gyökeresen más perspektíva, mint amit a modern self-help kultúra, a fejlődés ideológiája, a mindig jobb, mindig magasabb, mindig teljesebb állapotok felé való törést sugall. A Védánta szerint nincs hová menni, nincs mit elérni, nincs mit fejleszteni, csak el kell távolítani azt a tudatlanságot, amely elhiteti veled, hogy te egy elkülönült, korlátozott, szenvedő individuum vagy, és amikor ez a tudatlanság eltűnik, akkor nem új valaki leszel, hanem felismered, hogy mindig is az voltál, ami vagy, csak nem tudtad.

Itt látható, hogy mennyire fontos a precíz fogalmi munka, mennyire fontos, hogy ne keverjük össze a különböző szinteket, a különböző perspektívákat, mert ha azt mondjuk, hogy a cél az, hogy fejlesszük a spirituális énünket, hogy egyre magasabb tudatállapotokat érjünk el, hogy egyre több spirituális erőre tegyünk szert, akkor mi még mindig az ego keretein belül mozgunk, még mindig egy egzisztenciális énképre gondolunk magunkra, aki valamit akar, aki valamit el akar érni, és aki büszke lesz arra, amit elért. És ez pontosan az ellentéte annak, amit a hagyományos tanítások célul tűztek ki, mert ott a cél az ego teljes felszámolása, a teljes önfeladás, nem abban az értelemben, hogy önpusztítás vagy önmegtagadás lenne, hanem abban az értelemben, hogy felismerjük, hogy ez a kis ego, ez a személyes én csak egy konstrukció, csak egy illúzió, és amikor ez az illúzió szétfoszlik, akkor az, ami visszamarad, az nem egy csökkent valami, hanem éppen ellenkezőleg, a teljesség, a végtelenség, az abszolút szabadság.

De ezek a modern guruk, ezek a közösségépítők pontosan azt teszik, hogy etetik az egót, hogy nagyobbá teszik az egót, hogy felruházzák az egót spirituális attribútumokkal, és így létrehozzák a spirituális egót, amely talán még veszélyesebb, még makacsabb, még nehezebben felismerhető, mint a hétköznapi ego. Mert a hétköznapi ego legalább átlátható, legalább látjuk, hogy mit akar, legalább tudjuk, hogy amikor büszkék vagyunk a vagyonunkra, a sikerinkre, a látható eredményeinkre, akkor ez az ego, és viszonylag könnyű felismerni ennek az önzését, ennek a korlátozottságát. De amikor valaki büszke a spirituális fejlődésére, amikor valaki büszke arra, hogy ő már mennyire meditál, hogy ő már mennyi iniciációt kapott, hogy ő már milyen magas spirituális szinten van, hogy őt már maguk a mesterek is elismerik, akkor ez sokkal nehezebben felismerhető, mert ez spirituális nyelvezetet használ, ez szentséggel burkolózik, és így elkerüli a kritikát, elkerüli az önvizsgálatot.

Elérkezünk ahhoz a ponthoz, ahol be kell mutatnom, hogy milyen konkrét technikákkal dolgoznak ezek a közösségek, hogy milyen pszichológiai eszközökkel érnek el olyan hatást, hogy az emberek teljesen oda legyenek értük, hogy ne kérdőjelezzenek meg semmit, hogy ne lássák a manipulációt, a kihasználást, a visszaéléseket.

Az egyik legelső és legfontosabb technika az, amit gradált iniciációnak nevezhetünk, amikor a tudást, a gyakorlatokat, a tanításokat apró darabokra szedik fel, és mindig csak annyit adnak át, amennyit az éppen szükséges ahhoz, hogy a tanítvány ott maradjon, hogy tovább vágyódjon, hogy azt érezze, hogy a következő szinten majd megkapja azt, amire igazán vágyik. Így alakul ki egy olyan struktúra, amelyben mindig van egy következő lépcső, mindig van egy magasabb szint, mindig van valami, ami még nincs meg, de majd lesz, ha elég keményen dolgozol, ha elég sokat gyakorolsz, ha elég pénzt fizetsz, ha elég időt szentelsz erre. Ez egy klasszikus addikciós mechanizmus, ez pontosan ugyanúgy működik, mint a szerencsejátékok, mint a számítógépes játékok reward systemje, ahol mindig van egy következő jutalom, mindig van egy következő szint, és te csak még egy kicsit, csak még egy picit, csak még ennyit, és akkor majd megkapod azt, amire vágysz. De ami igazán ördögi ebben, az az, hogy itt nem pénzről van szó, nem valami külső jutalomról van szó, hanem a spirituális fejlődésedről, az üdvösségedről, a megszabadulásodról, vagyis olyasmiről, ami a létezésed legmélyebb, legfontosabb kérdéseit érinti, és ezért sokkal erősebb a motiváció, sokkal nagyobb a befektetés, és sokkal nehezebb kilépni.

Egy másik technika az, amit én úgy hívok, hogy a nyelv kisajátítása, amikor megteremtenek egy olyan speciális zsargont, egy olyan különleges nyelvezetet, amely csak a csoporton belül érthető, csak a beavatottak számára világos, és amely elválasztja a csoport tagjait a külvilágtól. Amikor valaki csatlakozik egy ilyen közösséghez, akkor elkezdi tanulni ezt a nyelvet, elkezdi használni ezeket a speciális kifejezéseket, és minél jobban elsajátítja ezt a nyelvet, annál inkább részévé válik a csoportnak, annál inkább érzi, hogy ő most valami különlegesnek a része, valami olyannak, amit a külső emberek nem értenek, nem is érthetnek. És ezzel párhuzamosan kezdi el a régi nyelvezetét, a régi világlátását elavultnak, primitívnek, tudatlannak látni, kezdi el az eredeti családját, barátait, kapcsolatait olyanoknak látni, akik még nem ébredtek fel, akik még nem értik, akik még rabjai a materializmusnak, az illúziónak, a māyānak. Ez egy nagyon hatékony módja annak, hogy elszigeteljük az embert a korábbi szociális hálójától, hogy megakadályozzuk, hogy külső perspektívát kapjon, hogy kritikai távolságot tartson, mert mindenki, aki kívül van a csoporton, az automatikusan a nem értők, a tudatlanok, a még el nem értek kategóriájába kerül, és ezért az ő véleményük, az ő aggodalmuk, az ő kritikájuk nem számít, sőt egyenesen bizonyítéka annak, hogy ők még mindig sötétségben vannak, és éppen ezért nem látják azt a fényt, amit te már látsz. És amikor a család, a barátok aggódni kezdenek, amikor azt mondják, hogy figyelj, valami nincs rendben ezzel a csoporttal, valami gyanús ebben az egészben, akkor a csoporton belül ezt úgy értelmezik, hogy látod, ez a támadás, ez az ellenállás, amit a külvilág tanúsít, ez bizonyítja, hogy te valami igazán értékeset találtál, mert az igazságot mindig üldözik, az igazságot mindig támadják azok, akik még a sötétségben vannak.

Van egy harmadik, talán még rafináltabb technika is, és ez az, amit én kettős üzenetnek nevezek, amikor ugyanarról a dologról egyszerre mondanak ellentétes dolgokat, és így mindig igaz lesz valamelyik, bármi történjen is. Például azt mondják, hogy a mester mindig tökéletes, a mester sosem téved, a mester minden cselekedetének mély spirituális értelme van, ő egy látó, még akkor is, ha mi még nem értjük. De aztán amikor a mester valamit csinál, ami nyilvánvalóan problematikus, ami nyilvánvalóan erkölcstelen, ami nyilvánvalóan fájdalmat okoz, akkor azt mondják, hogy hát persze, a mester is ember, a mesterre is vonatkoznak az emberi korlátok, a mesternek is vannak gyengeségei, és nekünk nem a mester személyét kell imádnunk, hanem a tanítást, amit képvisel. És így bármi történik, mindig meg tudják magyarázni, mindig fel tudják oldani a kognitív disszonanciát, mindig vissza tudják terelni a tanítványt arra, hogy maradjon, hogy higgyen, hogy ne kérdezzen.

Amikor beszélek ezekről a technikákról, akkor nem spekulálok, nem elméletizálok, hanem konkrét esetekről beszélek, amelyekkel találkoztam, amelyeket dokumentáltak, amelyeket tanulmányoztak pszichológusok, szociológusok, kultúrakutatók. Magyarországon az elmúlt évtizedekben számos ilyen közösség működött és működik, amelyek pontosan ezeket a mintákat követik, és amelyekből emberek tömegei léptek ki összetörve, kiábrándulva, sokszor súlyos pszichológiai traumákkal, amelyek feldolgozása éveket vesz igénybe. És ami talán a legszomorúbb ebben az egészben, az az, hogy ezek az emberek azért mentek ezekbe a közösségekbe, mert őszintén kerestek valamit, mert valóban vágytak arra, hogy megértsék magukat és a világot, mert valóban nyitottak voltak a transzcendens felé, és ehelyett kihasználták őket, manipulálták őket, és végül olyan állapotba jutottak, hogy elvesztették a bizalmat nem csak abban a konkrét közösségben, nem csak abban a konkrét tanítóban, hanem az egész spirituális keresésben, az egész vallási dimenzióban, és ezzel meg lett fosztva attól, ami talán az emberi létezés legértékesebb lehetősége. Az a lehetőség, hogy túllépjünk a szűk ego határain, hogy megértsük a létezés mélyebb összefüggéseit, hogy megtapasztaljuk azt, ami örök és változatlan.

Most hadd térjek ki arra is, hogy milyen szerepet játszik ebben az egész jelenségben az a tény, hogy a modern ember metafizikailag tájékozatlan. Alapvetően nem rendelkezik azzal a fogalmi apparátussal, azzal a filozófiai műveltséggel, amely szükséges lenne ahhoz, hogy eligazodjon ezekben a bonyolult kérdésekben. A modern oktatási rendszer nem tanítja meg az embereket gondolkodni a létezés alapkérdéseiről, nem tanítja meg őket értékelni különböző világnézeti pozíciókat, nem tanítja meg őket felismerni a logikai hibákat, az érvelési csapdákat, a retorikai manipulációkat. Az emberek többsége nem tanult filozófiát, nem olvasott metafizikai szövegeket, nem gyakorolta az analitikus gondolkodást, és ezért amikor találkoznak valakivel, aki magabiztosan, authoriterként beszél ilyen témákról, akkor hajlamosak vakon elfogadni, amit mond, mert nincs meg az a referenciakeretük, amelyben értékelni tudnák, hogy amit hallanak, az értelmes-e vagy értelmetlen, hogy az konzisztens-e vagy ellentmondásos, hogy az megalapozott-e vagy csak légből kapott. És pontosan ezt használják ki ezek a modern guruk, amikor agyondobálják a hallgatóságot szanszkrit szavakkal, amikor utalnak ősi szövegekre, amelyeket senki sem olvasott, amikor hivatkoznak mesterekre, akikről senki sem hallott, amikor különböző hagyományokat összekevernek, különböző tanításokat összevonnak, és így létrehoznak egy olyan szinkretikus mixet, amely külsőleg impozánsnak tűnik, de belsőleg inkoherens, logikailag ellentmondásos, és gyakorlatilag használhatatlan. De mivel a hallgatóság nem rendelkezik azzal a háttértudással, amely lehetővé tenné, hogy ezt felismerje, ezért elhiszi, hogy itt valami mély, valami ősi, valami autentikus tudásról van szó, és aláveti magát ennek a tanításnak, ennek a mesternek, ennek a közösségnek.

Fontos látni azt is, hogy milyen szerepet játszik ebben az egész jelenségben az úgynevezett orientalizmus, az a szemléletmód, amely a Keletet, különösen Indiát mint valami misztikus, spirituális, bölcs, ősi civilizációt látja, amelyben minden jobb, minden mélyebb, minden autentikusabb, mint a materiális, dekadencia, üres Nyugaton. Ez az orientalista fantázia nagyon mély gyökérrel rendelkezik a nyugati kultúrában. Már a tizenkilencedik században megjelent a romantikusoknál, s folytatódott a teozófusoknál, virágzott a hatvanas években a hippikkel, és ez ma is él és virul, talán erősebben, mint valaha. És ez a fantázia azt eredményezi, hogy az emberek kritikátlanul elfogadnak mindent, ami Indiából jön, mindent, ami szanszkritul hangzik, mindent, ami egzotikus ruhákba öltözik, mert azt hiszik, hogy ott, abban a messze keleti országban megőrizték azt a bölcsességet, azt a spiritualitást, amelyet a Nyugat elveszített a felvilágosodás, az iparosodás, a modernizáció során. De ez egy nagyon naiv, egy nagyon felszínes, és egy nagyon veszélyes fantázia, mert India nem valami egységes, homogén, spirituális paradicsom, hanem egy rendkívül összetett, rendkívül sokszínű, rendkívül ellentmondásos ország, ahol párhuzamosan élnek a legmagasabb metafizikai spekulációk és a legsötétebb babonák, ahol megvannak a legkifinomultabb filozófiai rendszerek és a legkegyetlenebb társadalmi kirekesztések, ahol működnek a legautentikusabb spirituális hagyományok és a leggusztustalanabb vallási üzletemberek. És amikor egy nyugati ember Indiába megy, akkor ő nem látja ezt a komplexitást, ő nem látja ezt az ellentmondásosságot, hanem csak azt látja, amit látni akar, csak azt látja, amit a saját projektív mechanizmusai kivetítenek arra a vászonra, amelyet India jelent számára. Aztán hazajön, és elkezdi tanítani azt, amit ő Indiában ellesett, de amit ő látott, ami már egy szűrt, egy félreértelmezett, egy átdolgozott verziója annak, amit egy utcai sadhutól hallott, minden lépésnél egy kicsit tovább torzul, egy kicsit több elvész, egy kicsit több hozzáadódik, ami nem volt ott eredetileg, és ami keletkezik a végén, az már olyan messze van az eredeti tanítástól, hogy szinte semmi köze hozzá, de még mindig használja ugyanazokat a neveket, ugyanazokat a szavakat, ugyanazokat a szimbólumokat, és ezért azt hiszi magáról és mások is azt hiszik róla, hogy ez az autentikus hagyomány. És itt kell beszélnem arról a jelenségről is, amit én úgy hívok, hogy a tradíció feltalálása, amikor valaki nem egy létező hagyományt ad tovább, hanem létrehoz egy új hagyományt, de úgy csinál, mintha ez egy ősi, megszakítatlan hagyomány lenne. Ez nagyon gyakori jelenség a modern spirituális piacon, hogy valaki összerak egy tanítást különböző forrásokból, egy kicsit a Védántából, egy kicsit Yogából, egy kicsit Buddhizmusból, egy kicsit a Tantrából, hozzáad egy kis Hermetikát, ezoterikus fűszert, talán még egy csipetnyi kvantumelmélet-félreértést is, aztán ezt az egészet beburkolja egy ősi bölcsesség köntösébe.

A feltalált tradíció jellegzetessége, hogy homályos forrásokra hivatkozik: "Egy ősi tantrikus bölcsesség szerint" vagy "A śaiva ős-bölcsek titokban ezt tanították" - olyan forrásokra alapozva, amiket nem lehet ellenőrizni, amik elvesztek az idők homályában, vagy talán sosem léteztek. Ezzel párhuzamosan épül fel a megszakítatlan láncolat mítosza, miszerint ez a tanítás generációkon át, mesterről tanítványra szállt, titokban őrizték és védték, noha erre semmiféle történeti bizonyíték nincs. A tanító saját magát ennek a láncnak a végére helyezi, mint aki most végre megoszthatja a világgal ezt az ősi tudást. Ami különösen érdekes ebben a jelenségben, az az, ahogy különböző hagyományokból eklektikusan válogatnak össze elemeket, de ezt nem őszintén, szintetikus megközelítésként teszik, nem mondják azt, hogy "én most különböző forrásokból építek fel egy új rendszert", hanem úgy állítják be, mintha ez lett volna az eredeti tanítás. Tehát nem arról van szó, hogy valaki bevallottan létrehoz valamit, hanem arról, hogy úgy tesz, mintha felfedezett volna valamit, ami mindig is létezett. Hitelesítő rituálékkal, iniciációkkal, címekkel és fokozatokkal építik ki a hagyomány látszatát, mintha ezek ősi gyakorlatok lennének, pedig most találták ki őket.

A probléma nem az, hogy valaki új tanítást hoz létre - ez teljesen legitim dolog lehet. A probléma az őszinteség hiánya, az a manipulatív mód, ahogy egy kitalált dolognak adják az ősiség és a hitelességnek az auráját. Ez egyfajta spirituális hamisítás, ami kihasználja az emberek vágyát arra, hogy valami autentikushoz, valami ősihez, valami igazihoz kapcsolódjanak. Az emberek gyakran azért keresik ezeket a tanításokat, mert azt remélik, hogy egy megszakítatlan hagyománylánc részévé válhatnak, hogy kapcsolódhatnak egy bölcsességhez, ami átívelt az évszázadokon vagy évezredeken át. És amikor kiderül, hogy ez csak egy pár évtizede vagy talán csak egy pár éve kitalált konstrukció, az nemcsak csalódást, hanem bizalomvesztést is okoz. Sok esetben maguk a tanítók is elhiszik a saját mítoszukat. Elkezdik valahol, talán tudatosan manipulálva a dolgokat, de idővel, ahogy újra és újra elmondják a történetet, ahogy egyre többen követik őket és visszaigazolást kapnak, elkezdenek maguk is hinni benne. Ez egyfajta kollektív önámítás, ahol a közösség és a tanító együtt építi és táplálja a mítoszt, és lassan már senki nem tudja vagy nem akarja megkülönböztetni, hogy mi volt a valóság és mi a fantázia.

A feltalált tradíciók gyakran nagyon vonzóak, mert pontosan azt adják az embereknek, amire vágynak. Egyszerűbb magyarázatokat kínálnak, mint a bonyolult valóság, jobban illeszkednek a modern nyugati világnézethez, mint az eredeti ázsiai tanítások, és kényelmesebbek, mint a szigorú, tradicionális gyakorlatok. Olyan válaszokat adnak, amiket az emberek hallani akarnak, olyan technikákat kínálnak, amik gyors eredményt ígérnek, olyan közösséget teremtenek, ahol az ember különlegesnek és kiválasztottnak érezheti magát.

Végül azt gondolom, hogy a legfontosabb kérdés nem az, hogy egy tanítás ősi-e vagy új, hanem az, hogy őszinte-e. Van helye új spirituális megközelítéseknek, szintéziseknek, modern interpretációknak, de ezeknek őszintén kellene megjeleníteniük magukat. Ha valaki különböző forrásokból épít fel egy rendszert, mondja azt ki nyíltan, ne rejtse el hamis történeti narratívák mögé. Az őszinteség nem gyengíti a tanítást, hanem erősíti, mert tiszteletet mutat a követők intelligenciája és ítélőképessége iránt. A feltalált tradíciók népszerűsége valami mélyebbre mutat rá a modern spirituális keresésben. Az emberek vágynak a gyökerekre, a folytonosságra, arra az érzésre, hogy valami nagyobb részei, ami túlmutat önmagukon és saját koruk korlátain. Ez egy legitim és értékes vágy, de éppen ezért különösen fájdalmas, amikor ezt a vágyat kihasználják vagy megtévesztik. A valódi hagyományok értéke nem abban rejlik, hogy ősi volta automatikusan igazolná őket, hanem abban a bölcsességben és tapasztalatban, amit generációk próbáltak ki, finomítottak és adtak tovább.

Mindez nem jelenti azt, hogy kételkednünk kellene minden tanításban vagy tanítóban. De azt jelenti, hogy egészséges kritikai gondolkodással és nyitott kíváncsisággal közelíthetünk ezekhez. Kérdezhetünk, kutathatunk, ellenőrizhetünk, és nem kell szégyellnünk, ha bizonyítékokat várunk el. Egy autentikus tanító nem fél a kérdésektől, sőt, örül nekik, mert tudja, hogy a valódi megértés csak a kritikus vizsgálat után jöhet el. A hagyomány feltalálása viszont mindig fél a kérdésektől, mert tudja, hogy nem bírja ki a vizsgálatot.

Talán a legnagyobb lecke ebben az egészben az, hogy ne a külső hitelesítést keressük, ne a címeket, fokozatokat, ősi lineákat vagy beavatásokat, hanem a belső tapasztalatot és átalakulást. Egy tanítás értéke nem abban van, hogy hány ezer éves, hanem abban, hogy segít-e nekünk bölcsebbekké, együttérzőbbekké, szabadabbakká válni. És ez egy olyan kritérium, amit mindannyian meg tudunk ítélni a saját életünkben, a saját tapasztalatunk alapján, függetlenül attól, hogy milyen történeteket mesélnek nekünk a tanítás eredetéről.