Vratya-k az Indus-völgyi pecséteken – I. rész

Egy kétrészes tanulmány első része, amely bemutatja, hogyan tükröződnek a Védákban leírt Vratya-k/Vratya-pati vagy Rudra az Indus-völgyi pecséteken.

A cikk először az Arnava VI. kötet 1. számában jelent meg (2017) és engedéllyel került újra közlésre.

A Vratya Presaiva Korszak Története

A vratya presaiva korszak az indiai vallástörténet egyik legösszetettebb és legkevésbé ismert fejezete, amely Kr.e. körülbelül a 1500 és 500 között virágzott Észak-India különböző régióiban. Ez a mozgalom a hagyományos brahmán ortodoxia határain kívül formálódott meg, és olyan spirituális gyakorlatokat fejlesztett ki, amelyek radikálisan eltértek a mainstream hindu hagyományoktól. A vratya szó jelentése "kirekesztett" vagy "kívülálló", ami már önmagában is jelzi ennek a közösségnek a társadalmi pozícióját és vallásos orientációját.

A vratya presaiva mozgalom gyökerei a védikus korszak kései periódusában keresendők, amikor bizonyos törzsi közösségek nem integrálódtak teljes mértékben a brahmán társadalmi rendszerbe. Ezek a csoportok saját spirituális tradíciókat őriztek meg, amelyek sokszor shamanisztikus elemeket tartalmaztak és a természet erőivel való közvetlen kapcsolatot hangsúlyozták. A presaiva aspektus Siva istenség korai, pre-klasszikus formáihoz kapcsolódik, amelyben az istenség nem a későbbi puránikus mitológia kifinomult alakjaként jelenik meg, hanem mint nyers, primitív erő, amely egyszerre teremtő és pusztító. A guru láncolat ebben a hagyományban rendkívül sajátos karakterisztikákkal bírt, mivel nem követte a hagyományos parampara rendszer formális struktúráját. A vratya presaiva guruk gyakran nomád életmódot folytattak, és tanításaikat inkább szóbeli hagyomány útján adták át, mint írott szövegeken keresztül. Ezek a spirituális vezetők általában olyan egyének voltak, akik intenzív aszkétikus gyakorlatok révén szereztek meg különleges képességeket, és követőik körében karizmatikus autoritást gyakoroltak. A guru-sisya kapcsolat itt sokkal személyesebb és intimitebb volt, mint a mainstream hagyományokban, mivel a tanítás gyakran egy-az-egy alapon történt, és a guru nemcsak spirituális vezető, hanem egyfajta mágikus hatalmak birtokosa is volt.

A vratya presaiva guruk gyakorlásában központi szerepet játszott a természetfeletti erőkkel való kommunikáció, a jóslás és a gyógyítás. Ezek a guruk gyakran erdőkben, hegyi barlangokban vagy temetőkben éltek, és gyakorlataik során különböző tudatmódosító technikákat alkalmaztak, beleértve a speciális légzési gyakorlatokat, a mantra-japa intenzív formáit, és bizonyos esetekben pszichoaktív növények használatát is. A guru láncolat egyik legfontosabb jellemzője az volt, hogy a tanítás gyakran álmok és víziók révén történt, ahol a guru szelleme közvetlenül kommunikált a tanítvánnyal, még akkor is, ha fizikailag távol voltak egymástól. A szentírás sorozat, amely ebből a hagyományból származik, nagyrészt szóbeli formában maradt fenn, és csak töredékesen dokumentálták írásban. Ezek a szövegek általában rövid, aforisztikus versek formájában íródtak, amelyek gyakorlati útmutatásokat tartalmaztak a spirituális fejlődéshez. A vratya presaiva irodalom egyik legjellemzőbb vonása az volt, hogy kerülte a filozofikus spekulációkat, és inkább a közvetlen, tapasztalati tudásra összpontosított. Ezek a szövegek gyakran tartalmaztak olyan titkos tanításokat, amelyek csak a beavatottak számára voltak érthetőek, és amelyeket kódolt nyelven fogalmaztak meg.

A vratya presaiva szentírások egyik legfontosabb csoportja a "Kaulavali" néven ismert szöveggyűjtemény volt, amely különböző rituális gyakorlatokat és meditációs technikákat tartalmazott. Ezek a szövegek hangsúlyozták a mikrokozmosz és makrokozmosz közötti megfelelést, és olyan gyakorlatokat írtak le, amelyek révén a gyakorló azonosulhatott a kozmikus erőkkel. A szövegek gyakran használtak szimbolikus nyelvet, ahol a test különböző részei kozmikus elemeknek feleltek meg, és a spirituális gyakorlás célja az volt, hogy ezeket az elemeket harmóniába hozza. A vratya presaiva hagyomány egyik legkülönlegesebb aspektusa az volt, hogy hogyan közelítette meg a női princípium szerepét a spirituális gyakorlásban. Ellentétben sok más hindu hagyománnyal, ahol a női energia gyakran alárendelt szerepet kapott, a vratya presaiva rendszerben a sakti erő központi jelentőségű volt. A gyakorlók gyakran párban végeztek rituálékat, ahol a női partner nem csupán passzív résztvevő volt, hanem aktív közreműködő a spirituális energia megnyilvánulásában. Ez a megközelítés olyan szövegek létrejöttéhez vezetett, amelyek részletesen leírták az energetikai központok aktiválásának módszereit és a kundalini erő felébresztésének technikáit.

A vratya presaiva mozgalom történetében meghatározó szerepet játszott a földrajzi mobilitás és a különböző kulturális hatások befogadása. Ezek a közösségek gyakran utaztak Észak-India különböző régióiban, és gyakorlataik során integrálták a helyi shamanisztikus hagyományokat, a buddhista tantrikus elemeket, és még a korai szúfi miszticizmus bizonyos aspektusait is. Ez a kulturális szintézis olyan egyedülálló spirituális rendszer kialakulásához vezetett, amely nem volt tisztán hindu, buddhista vagy bármilyen más hagyományos kategóriába sorolható. A vratya presaiva szentírások másik jelentős csoportja a "Bhairava Kalpa" néven ismert szövegek voltak, amelyek Siva Bhairava formájának kultuszával foglalkoztak. Ezek a szövegek leírták azokat a rituális gyakorlatokat, amelyek révén a gyakorló közvetlen kapcsolatba léphetett Bhairava félelmetesen erőteljes energiájával. A szövegek gyakran tartalmaztak olyan elemeket, amelyek a mainstream hindu társadalom számára elfogadhatatlannak tűntek, például a halotti szertartások során történő meditációt, a vér és húsfogyasztást rituális kontextusban, és a társadalmi normák tudatos megszegését spirituális céllal.

A guru láncolat továbbadása ebben a hagyományban gyakran nem a szokásos módon, apáról fiúra vagy tanítótól tanítványra történt, hanem olyan víziókon keresztül, amelyekben egy elhunyt guru szelleme választott ki egy új vezetőt. Ez a folyamat gyakran évekig tartott, és a kiválasztott személynek különböző próbákon kellett keresztülmennie, hogy bebizonyítsa alkalmasságát a vezetői szerepre. Ezek a próbák nemcsak spirituális természetűek voltak, hanem gyakran fizikai kihívásokat is tartalmaztak, mint például hosszú ideig tartó böjtölést, szélsőséges időjárási körülmények közötti meditációt, vagy veszélyes állatok közelében való elvonulást.

A vratya presaiva szentírások egy másik fontos aspektusa az volt, hogy hogyan kezelték a halál és újjászületés témáját. Ezek a szövegek nem a hagyományos karma és reinkarnáció doktrínáját követték, hanem egy sokkal összetettebb rendszert fejlesztettek ki, amely szerint a lélek különböző síkokon keresztül halad át, és minden síkon különböző típusú tapasztalatokat szerez meg. A cél nem a moksha vagy a nirvana elérése volt, hanem egy olyan tudatállapot megvalósítása, amelyben a gyakorló képes volt tudatosan navigálni ezeken a különböző realitási szinteken. A vratya presaiva mozgalom hatása a később középkori hindu tantrikus hagyományokra jelentős volt, bár ezt a hatást gyakran nehéz nyomon követni a források fragmentált természete miatt. Sok olyan elem, amely később a nath hagyományban, a kaumara szektában, és még a sikhizmusban is megjelent, valószínűleg visszavezethető a vratya presaiva innovációkra. Ezek közé tartozik a hangsúly a közvetlen tapasztalatra, a társadalmi normák megkérdőjelezése, a guru személyes karizmatikus autoritásának központi szerepe, és a spirituális gyakorlás során alkalmazott non-konformista módszerek.

A vratya presaiva szentírások nyelvi karakterisztikái is figyelemreméltóak voltak. Ezek a szövegek gyakran használtak olyan dialektusokat és nyelvi formákat, amelyek a lokális népi hagyományokhoz kapcsolódtak, nem pedig a klasszikus szanszkrit irodalmi normáihoz. Ez a nyelvi választás nem csupán praktikus okokból történt, hanem filozófiai állásfoglalás is volt, amely elutasította a brahmán elit kulturális hegemóniáját és a spirituális igazság demokratizálása mellett érvelt. A szövegek gyakran tartalmaztak népdalszerű elemeket, lokális legendákat, és olyan narratívákat, amelyek a közönséges emberek mindennapos tapasztalataiból merítettek. A vratya presaiva mozgalom végül a 12-13. század során fokozatosan beolvadt más tantrikus hagyományokba, vagy egyszerűen eltűnt a történelem homályában. Ennek több oka is volt, beleértve a muszlim hódítások társadalmi felfordulásait, a hindu ortodoxia megerősödését, és a nagyrészt szóbeli hagyomány természetes eróziós folyamatait. Azonban a mozgalom öröksége nem tűnt el teljesen, hanem olyan későbbi spirituális áramlatok közvetítésével élt tovább, amelyek hasonló értékeket és gyakorlatokat képviseltek.

A vratya presaiva guru láncolat egy különleges vonása az volt, hogy a guruk gyakran nem alapítottak állandó közösségeket vagy kolostorokat, hanem inkább vándorló tanítóként működtek. Ezek a guruk gyakran megjelentek egy adott helyen, néhány hónapig vagy évig tanítottak, majd továbbálltak. Ez a mobilitás azt jelentette, hogy a tanítások szélesebb körben terjedtek el, de ugyanakkor azt is, hogy nehezebb volt fenntartani a hagyomány kontinuitását. A guruk gyakran hagytak maguk után írott jegyzeteket vagy szövegtöredékeket, amelyeket a helyi követők őriztek meg, de ezek a dokumentumok gyakran hiányosak vagy nehezen értelmezhetők voltak a megfelelő kontextus nélkül.

A vratya presaiva szentírások kozmológiai nézetei szintén egyedülállóak voltak a korabeli indiai vallási irodalomban. Ezek a szövegek gyakran leírtak olyan világmodelleket, amelyekben a fizikai univerzum csak egy a sok létezési sík közül, és a gyakorló célja az volt, hogy tudatosan utazzon ezeken a különböző dimenziókon keresztül. A szövegek részletesen leírták azokat a technikákat, amelyek révén ez az interdimenzionális utazás megvalósítható volt, beleértve a speciális vizualizációs gyakorlatokat, a mantra-kombinációk alkalmazását, és a test energetikai központjainak aktiválását.

A vratya presaiva hagyomány egyik legfontosabb örökségének tekinthető az a szintézis, amelyet a különböző kulturális és vallási elemek között megvalósított. Ez a szintézis nem volt felületes eklekticizmus, hanem mély filozófiai és gyakorlati integráció, amely új és innovatív megközelítéseket hozott létre a spirituális fejlődés kérdésében. A mozgalom képviselői gyakran utaztak nagy távolságokra, hogy különböző hagyományoktól tanuljanak, és ezeket a tanulási tapasztalatokat saját rendszerükbe integrálták. Az Indus-völgyi pecsétek és irodalmi források, valamint az akkori társadalmi - kulturális gyakorlatok felhasználásával történő értelmezése feltárja a pecsétekben rejlő információkat. Néhány Indus-völgyi pecsét egy tigrissel egyesülő ember különös képét mutatja. A férfi állatbőrrel van díszítve, és hosszú, kócos haja vízszintesen, kígyószerűen van ábrázolva. Fejét turbán díszíti, amelyet ágak és virágok ékesítik. A turbán kinyúló részét bal kezében tartja. Az állattal való egyesülést úgy ábrázolják, hogy az elülső két láb emberi, a hátsó kettő pedig tigris-szerű. A karok fogazottak is úgy vannak ábrázolva, mintha hosszú botot, sulát vagy lándzsát tartanának jobb kézben. Ezek a jellemzők szorosan korrelálnak a Rig Véda törzsi eredetű aszkéták egy csoportjának leírásával, akiket vratya-knak vagy Kesineknek neveznek, és a 10. mandalában vannak leírva (Rig Véda himnuszai, 10.136.1-7).

Mivel a vratya-k ábrázolása megjelenik az Indus-völgyi pecséteken, ahogy a Védákban le vannak írva, elmondhatjuk, hogy a vratya-k vagy az Indus-civilizáció ideje előtt, vagy annak során éltek.

Ez a tanulmány megkísérli nyomon követni a Védákban leírt vratya kifejezést, és bemutatni, hogyan tükröződnek a vratya-k és a vratya-pati - Rudra az Indus-völgyi pecséteken. A négy pecsét elemzése erős korrelációt mutat az Indus-korszakban követett védikus gyakorlatokkal.

Az Indus-völgyi pecsétek típusa és témája

A pecsétek rövid leírása:

Az Indus/Harappa-i pecsétek, melyek közül sok mindössze 3 cm/3,5 cm méretű és körülbelül 9-10 gramm súlyú, az Indus-civilizáció hatalmas kiterjedésű lelőhelyein - Harappa, Mohenjo-Daro és India északnyugati részein - kerültek elő az 1927-1931 közötti ásatások során. Ezek a finoman kivitelezett faragványokkal ellátott pecsétek a Kr. e. 2300 körül létezett civilizáció régészeti bizonyítékai. A legtöbb Indus-völgyi pecsét egy lágy kőfajtából, szteatitból készült, amely egy fehér vagy zöldes kőzet, talkból áll és ellenáll a magas hőmérsékletnek. Ennek a szappankő-fajtának a puhasága frissen vágva valószínűleg népszerűvé tette a műtárgyak, képekkel és szimbólumokkal ellátott pecsétek faragásához.

A tudósok inkább hajlamosak elfogadni a C-14 teszt dátumát, és a legkésőbbi időpontot Kr. e. 1500-ra teszik. Érdekes megjegyezni, hogy a Rig Véda és a másik három Véda keletkezési ideje körülbelül Kr. e. 1400-ra tehető kifejlett formájában. Az Indus-völgyi pecsétek így a védikus korszak civilizációjának régészeti bizonyítékainak tekinthetők.

Néhány pecsét a madároltár szimbólumait, valamint három áldozati oltárt mutat szimbólumként, amelyek írásjel-szerű jelölésekkel vannak ellátva. Ez támogatja azt a nézetet, hogy a pecsétekben található információk a yajña tűzoltáraihoz kapcsolódnak. A társadalmi életforma és a védikus rituálék, amelyek a védikus és a post-védikus korszakban voltak használatban, a pecsétek tanulmányozásának elsődleges eszközeinek tekinthetők. A védikus rituálék megértése elengedhetetlennek tűnik mind a védikus, mind a legalább 3000 évvel ezelőtt létezett Indus-civilizáció megfelelő megértéséhez.

A társadalmi rend és az Isten-fogalom, védelmező és gazdagság-adó szerepük, az istenségek kegyeinek elnyeréséhez alkalmazott rituálék, a halott pitru-k (ősök) lakhelye, a démonok, akik sokféleképpen zavarták az embereket - mindezek a szempontok, amelyek valószínűleg a Rig Véda előtti civilizáció részét képezték, költői formában nyertek kifejezést a Rig Védában.

Sok pecsét, amely olyan, mint egy cselekmény-tablóként ábrázolva kapcsolható a Védák legendáihoz és epizódjaihoz. Az ősi védikus civilizáció társadalmi életformája látható az Indus-völgyi pecséteken, amelyekben az információ szimbólum formájában van dokumentálva, mert a nyelv írása még nem fejlődött ki. Az irodalmi alkotások tartalma régészeti bizonyítékokká vált a pecséteken keresztül egy időszakon át a post-védikus korszakban. A pecsétek egy olyan kor szellemét tükrözik, amelyben az intellektuális tevékenység a yajña-ra és az áldozatokra összpontosult.

A pecsétek két típusa – Vidhi és Arthavada:

Az Indus-völgyi pecsétek főként kétféle típusúak. Először is, azok, amelyeken egy egyszarvú bika vagy állatábrázolás látható, mint például orrszarvú, bika vagy elefánt, öt-tíz szimbólummal együtt. Másodszor, néhány epizód képi megjelenítése emberi alakokkal, szimbólumokkal vagy anélkül. A különbség okát a megjelenítésben akkor érthetjük meg, ha figyelembe vesszük a rituálék kétféle magyarázatát, ahogy azt a post-védikus irodalomban, a Brahmana szövegekben elmagyarázzák.

Arthur A. Macdonell szerint a "História of Sanskrit Literature" című munkában: "A korszakot, amelyben a Védikus Samhiták keletkeztek, egy olyan időszak követte, amely más típusú irodalmat hozott létre, egy teológiai értekezést, amelyet Brahmana-nak neveztek." A Brahmana-k az áldozatokkal vagy Yajña-val kapcsolatos részletes rituális kézikönyvek, amelyek prózai rendben vannak magyarázva a könnyű megértés érdekében. Más szóval, a 'Brahmana' név egy rituálé magyarázatát jelenti egy tanult pap által azok számára, akik ismerték az áldozati eljárásokat. A leírás, bár nem volt teljes körű, megadta a fő vonalakat.

Egy másik munkacsoport, amelyet kiegészítőnek tekintettek és a Védák hat tagjának neveztek, a Vedanga-k a post-védikus korszakban készültek, hogy segítsenek a Védák megfelelő fonetikai és rituális megértésében. Az egyik Vedanga a Kalpa volt, amely szintén az előadással kapcsolatos eljárási elvekkel foglalkozott, például hogy hogyan és mikor kell végrehajtani az áldozati rituálékat.

A pecséteken szereplő alakok és feliratok elemzése során úgy tűnt, hogy a Brahmana szövegek tartalmát tartalmazzák; ezért a Brahmana szövegek összeállítása utáni időszakból származhatnak. Kísérlet történt a pecsétek készítésénél a Védák tartalmának rövid kódolt formájára. Bár a Brahmana szövegek hat témával foglalkoznak, az első kettőt tekintették a rituálé magyarázatának fő típusának. A hat kategória a következő volt: Vidhi, Arthavada, Ninda, Prashansha, Purakalpa és Parakriti. A Vidhi a yajña rituálé szabályaival és előírásaival foglalkozott, az Arthavada pedig a magyarázó rendszerrel.

A Vidhi típusú magyarázatok általában egy egyszarvú bika vagy állat képével jelennek meg, 5-6 szimbólummal együtt egy pecsétben. Ez a rész az áldozattal kapcsolatos különböző részleteket határozza meg, mint a megfelelő idő, az áldozat helye, a beavatás szertartása, a papok, a szent tüzek, az istenségek, a nekik felajánlott áldozatok, a használt edények és egyéb anyagok, valamint a mantrák recitálásának eljárása és ennek versmértéke, a Chanda-k. Az egyéb részleteket szimbolikusan közölték a felirat részében. A Vidhi egy rituális eljárás szabályából vagy parancsolatból áll - egy szent előírás. Az Arthavada számos magyarázó megjegyzést tartalmaz az egyes szertartások mantráinak jelentésére vonatkozóan, és inkább a vidhi – az áldozat szabályainak illusztrálására és egy áldozat képi megjelenítésére szolgál. Az Arthavada-ban az ősi legendák, amelyek többségében az istenek és démonok közötti konfliktusok álltak a középpontban, és elbeszélik, hogyan váltak az istenek elég erőssé ahhoz, hogy legyőzzék a démonokat. Ezek a témák kerültek képi megjelenítésre az Arthavada típusú pecsétekben.

Az Arthavada pecsétek szintén ábrázolják a jelmezek és az alakokat díszítő ékszerek változatait, mert ezek a Védákban adott leírások hűséges ábrázolásai voltak. A törzsi eredetű alakok, akik állati bőr ruhát viselnek a derék körül és kidolgozott fejdíszt, ellentétben vannak a papi osztály hajviseletével, amely kontyba van kötve. Az emberi és állati formák ábrázolása, amelyek teljes fizikai szerkezetűek, tele vannak cselekvéssel és kifejezéssel, mint egy tökéletes kép a két hüvelyk négyzetes pecsétekben. A gondolatok precízek a kivitelezésben. Ezen túlmenően, a használt eszközök kifinomultsága hozzájárult a pecsétek precizitásához és összetettségéhez. Az epizódok illusztrációkkal való narráció képessége az Indus-völgyi pecsétekben összehasonlítható a miniatúra festményekkel kifinomultságában. A szimbólumokat és motívumokat széles körben használták a rituálék hatalmas információjának közvetítésére.

Kik voltak a Vratya-k?

A vratya-kra vonatkozó irodalmi bizonyítékok tekintetében a Rig Véda általában a vratya vagy Kesin kifejezést használja egy szakadár csoport vagy ellenséges horda jelölésére, akik ideiglenes településeken éltek. A Yajur Véda Satha Rudriya-ja, az Atharva Véda Vratya Kanda-ja (15. kanda), a Tandya (24-18) és a Jaiminiya Brahmana (2:222) nomád aszkétákként mutatja be a vratya-kat, akik mámoros állapotban kóborolnak magukban. A Tandya azonban isteniként szólítja meg őket - vratya-k (Daiva Vai Vratyah). A Vajasaneyi Samhita orvosokként és az igazság őrzőiként hivatkozik rájuk.

Úgy tűnik, hogy egy olyan aszkéta közösség voltak, akik különös vallási fogadalmak, úgynevezett vrata alatt éltek, innen a vratya név. A vratya-k a természet elemeit imádták, mint Agni, Vayu és Varuna; azonban Rudra volt a kedvelt istenségük. Néhányuk egyedül élt, mások csoportokban, a lakott területektől távol, saját kultikus szabályaikat és gyakorlataikat követve. Vándorló keresők voltak, mindenhová elsodródtak; az Indus-völgytől a Ganga partjáig kóboroltak. Nonkonformisták voltak és elutasították a Védák és rituáléik érvényességét.

Szörnyűségesen heterogén közösség voltak; és lázadókként mozogtak harminchárom fős csoportokban, vezetővel. A vratya-k csodálatos közössége tehetséges embereket foglalt magában, mint varázslókat, orvosokat, énekeseket, misztikusokat, materialistákat, koldusokat, vándorló harcosokat, zsoldosokat, méregfalókat, libidós élvezet-keresőket és szigorú aszkéták vándorló rajait. Néhányuk erőszakos volt, mások finomult és szigorú.

A Vratya-k öltözködési szabályai:

A vratya-k vándorok voltak (amit a pecsétben egy félelem nélküli, emberi testhez kapcsolt állat jelez). A Rig Véda (10.136.1-7) magyarázza a Kesin-eknek (a vratya-k másik elnevezése) nevezett aszkétákról, akik hosszú, laza hajat vagy összecsomósodott hajfürtöket viseltek. Etimológiailag a Kesin oroszlánt jelent, a Keshara gyökérszóból származik, ami az oroszlán sörényét jelenti, dús hajjal, szintén leírva mint a legjobb, kiváló vagy egy osztály kiemelkedő tagja.

Muni-k vagy aszkéták voltak, akik a természet elemeit imádták, mint a Nap, levegő, nedvesség és így tovább. Mindig szerettek eksztázis állapotában lenni, és soha nem viseltek övet a derekukon vagy Yajnopavita-t, mint a dvija vagy brahmin osztály. Vata Rashana bölcs fiai és leszármazottai voltak - ami szél-övezetűt jelentett, vagy életstílusukban szélszerűen mozgók, saját vrata-ikat követve, ezért nevezték őket vratya-knak.

A Rig Véda 10.136.1-7 így szól a Vratya-król: "Ő (Kesin) a hosszú, laza fürtökkel támogatja Agni-t és a nedvességet, az egész eget láthatja (szabadságot jelent) hosszú hajjal, amelyet ennek a fénynek neveznek. A széllel övezett muni-k sárgás színű (állati bőr) szennyezett ruhákat viseltek. A szél gyors útját követve oda mennek, ahová az istenek előttük mentek. A muniság által elragadtatva a halandó emberek látják természetes testünket és nem többet (meztelenül voltak). Vata paripája, Vayu barátja, a Muni, istenektől hajtva, mindkét óceánban otthonos, a keleti és a nyugati tengerben."

A tenger említése utalhat a hatalmas Ganga és Sindhu folyókra.

A vratya-kat fekete turbanjaik (Krishnam Ushnisham Dharayanti) különböztették meg, amelyeket ferde módon viseltek, hosszú, összecsomósodott hajat (Kesi) mutatva. Ez a pecsétekben hosszú kígyószerű fejdíszként van ábrázolva. A tetején növényi rügyek voltak rögzítve; egy sor kerek fülékszer (Pravartau). Különféle nyakékszerek lógtak a nyakon keresztül a mellkason, különös gyöngyökből (mani) készült hosszú nyakláncok soraival lengve. Két (dvi) szarvasbőrt kötöttek össze alsó ruházatként (hosszú bőrdarabként ábrázolva, amely a derék körül volt megkötve, és az állatból származott), és szandálokat a lábakra (Upanahau). Pra-toda nevű lándzsát vittek. Fehér takarót vetettek a vállukra.

A Vratya-k a Prachya dialektusát beszélték, amely az ősi Kelet-India nyelveinek forrása. Azt is mondják; a vratya-k a beavatottak nyelvét (Dikshita-vac) is beszélték, bár maguk nem voltak beavatottak (Adikshita), azonban azt is használták, amit könnyű kimondani (a-durukta) és amit nehéz kimondani. (Panchavinsa Brahmana 17.1.9). Ez azt jelentette, hogy a vratya-k mind a szanszkritban, mind a prákritban járatosak és kényelmesen beszéltek. A vratya-k nem használtak finomított védikus dialektust beszédükben, és nem béreltek fejlett osztályú papot rituáléik irányítására. Egyedül vagy csoportokban éltek, a lakott területektől távol. Saját kultikus szabályaikat és gyakorlataikat követték.

A Vratyák életmódja:

A vratyák saját rituálékat követtek, amelyek különböztek a védikus előírásoktól. Az Atharvavéda Vratya Sukta része (15. Kanda) képszerű leírásokat ad ezekről a mágusokról. A vratyák egy rozoga, rossz állapotban lévő szekeret használtak, amelyet Vipatha-nak neveztek, nehezen volt vezethető és öszvér húzta. Az Indus-völgyi figurák között található rozoga szekér, amelyet eddig gyermekjátékként osztályoztak, valójában a vratyák szekere lehetett. Ezek a leírások együttesen valóban lenyűgöző, színes és tiszteletet keltő képet festenek a vándorló vratyákról.

A Panchavinsh Brahmana 17.1.9-15 továbbá kimondja, hogy a vratya vezető turbant viselt (usinisha), ostort hordott (Pratoda), egyfajta íjat (Jyadroda, más néven Pinaka), fekete ruhába (Krsnasa) volt öltözve és két bőrt viselt (Ajina), feketét és fehéret (Krishna-Valaksa), valamint birtokolt egy durva szekeret (Vipatha), amelyet deszkákkal fedtek be (Phalakastirna). A többiek, a csoport követői vagy a vezetőnek alárendelt személyek, vörös rojtos ruhákat viseltek (Valukantani Dam Atusam). Nem tartották be sem a rituálékat, sem a beavatásokat, és egyáltalán nem gyakorolták a cölibátust (Na Hi Brahmacharyam Charanthi). Nem foglalkoztak mezőgazdasággal (Na Krishim) vagy kereskedelemmel (Na Vanijyam). Úgy viselkedtek, mintha megszállottak (Gandharva Grithaha) vagy részegek vagy egyszerűen őrültek lettek volna. A tudósok általában úgy vélik, hogy ami ránk maradt tantraként, valójában a vratyák kultikus gyakorlatainak maradványa. A tantrát még ma is nem-védikusnak, ha nem anti-védikusnak tekintik.

Az Atharvavéda megemlíti, hogy a vratyák tehetséges zeneszerzők és énekesek csoportja is voltak. Kedvelt istenségük Rudra volt, aki a széllel állt kapcsolatban. A vratyák ismerték az ellenőrzött légzés művészetét és hatását, és ezt használták zenéjükben. Rájöttek, hogy sokkal jobban tudnak énekelni – és valószínűleg tovább tudják tartani a hangokat –, amikor gyakorolták azt, amit Pranayama-nak neveztek, egyfajta légzéskontrollt, és megtanultak harmóniában élni a természettel. Ezért létezik egy olyan iskola, amely azt állítja, hogy amit a későbbi időkben jógának neveztek, az gyökereit a vratyák aszketikus és eksztatikus gyakorlataiban találta. A vratyák, akik utánozni tudták a természet hangjait éneklési módszereikben, befolyásolták a fejlettebb dviyákat, hogy dallamosan énekeljék a Samavéda szamanjait. A vratyákat ezért a későbbi fejlett aszkéták és jógik előfutárainak mondták.

A vratyák az áldozati arena barázdált földjei közelében kóboroltak és valószínűleg a csírázó növényeket fogyasztották. A pecsétben látható két, egyenként 6 barázdából álló sor valószínűleg azt a barázdált földet jelzi, ahol az ortodox bráhmanák szántották a földet (hat barázda a hat évszakhoz) és magokat vetettek állandó táplálékforrásként. A vratyák ezeket a táplálékokat fogyasztották, ezért nevezték őket fejletlennek.

A vratyák nem tartották be az ortodox Yajna szertartást, amely során Soma-levet áldoztak Indrának. Összetörték a Somát és maguk itták meg anélkül, hogy bármilyen rituális eljárást követtek volna. Az Ashman nevű zúzókő, amely egy rövid ujjnyi hosszú és a felső végén keskenyebb, a pecsét feliratának első négy szimbólumaként van jelölve (2. ábra). A préselt köveket, általában négyet, gabona zúzására vagy Soma-ágak zúzására használták. A Putika, a Soma helyettesítője a pecsétben, és az utolsó szimbólumaként van jelölve, amelyet kövekkel zúztak össze és a vratyák fogyasztották. A Soma-ág és az Ashman-kövek szimbóluma azt jelzi, hogy a vratyák kinyerték a Soma-levet és megitták anélkül, hogy rituálisan felajánlották volna Indrának.

Folytatás következik...

Jogi nyilatkozat: A cikkben kifejezett tények és vélemények a szerző személyes véleményét tükrözik. Az IndiaFacts nem vállal felelősséget a cikkben szereplő információk pontosságáért, teljességéért, alkalmasságáért vagy érvényességéért.

Hivatkozások:

• Bloomfield, Maurice (fordító): 1897b, Az Atharvavéda himnuszai, https://www.sacred-texts.com/hin/sbe42/
• Eggeling, Julius (fordító): 1894, A Satapatha – Brahmana – A Madhyandina Iskola szövege szerint, Clarendon Press, Oxford
• Gangeswarananda, Swami: 1959, A Satapatha Brahmana, 2. kötet Vijnanabhasya, Atlantic Publishers and Distri.
• Griffith, Ralph T. H.: 1973 (átdolgozott) (újranyomás 2004), A Rigvéda himnuszai, Motilal Banarsidass Publishers Private Limited, Új-Delhi
• Keith, A. B.: 2007, A Véda és az Upanisadok vallása és filozófiája, Motilal Banarasidass, Új-Delhi
• Keith, Arthur Berriedale (fordító): 1914 (elérve 2014-ben), A Fekete Yajus Iskola Védája (Taittiriya Sanhita), https://sacredtexts.com/hin/Yajurveda/index.htm,
• Macdonell, Arthur A.: 1899, A szanszkrit irodalom története, Munshiram Manoharlal, Új-Delhi
• Radhakrishnan, S.: 1989, India filozófiája, 1. kötet, Oxford University Press, Új-Delhi
• Rao, Rekha: Szimbólumtan az Indus-pecsétekben, Amazon-on keresztül: https://amzn.com/B016OOKBOE Vratják az Indus-pecsétekben 115
• Sen, Chitrabhanu: 1978 (újranyomás 2001), A védikus rituálék szótára, Concept Publishing Company, Új-Delhi
• India kulturális öröksége – 1-5. kötet, Kiadó: Swami Prabhananda, titkár, A Ramakrishna Mission Institute of Culture, Kalkutta, 2000
• Shatarudriya, www.swami-krishnananda.org/invoC/in_Sata.html